Hirünk a Világban, 1959 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1959-11-01 / 6. szám
Hírünk a Világban 13 rátusok segítettek megszervezni ezeket a kirándulásokat és így magától értetődő, hogy főleg csak a jól működő mezőgazdasági termelőszövetkezetek, magasabb termelést elérő bányák, új ipari létesítmények, jól kereső élmunkások, párt vagy állami funkciót betöltő volt munkások szolgáltatták a dokumentációs anyagot az « élet megismeréséhez ». Ez volt a hivatalosan megállapított tipikus, de amikor a hivatalos apparátus megkerülésével a tipikus felszíne alá hatoltak az írók, akkor mélységében is feltárult az élet. Az erőszakos kollektivizálás nem járt együtt a mezőgazdaság gépesítésével és ennek a termelés látta a kárát, a korszerűtlen berendezésű gyárak drágán termeltek, — a munkabér rovására, a nehézipar mértéktelen fejlesztése a közszükségleti cikkek hiányát idézte elő, a helytelen káderpolitika, amely a vélt politikai megbízhatóságot a szakértelem fölé helyezte, — mély emberi tragédiákban tükröződött. A felfedezés döbbenetes volt. Kiderült, hogy mindaz, amit általánosnak hirdették, az volt a tipikus — és a tipikus egyéni és nemzeti katasztrófával volt terhes. Mindez 1953 júniusában világosabban mutatkozott meg Nagy Imre első miniszterelnökségének bemutatkozó parlamenti beszédében, amikor feltárta az ország vezetésében addig elkövetett súlyos hibákat és tévedéseket. Az irodalomban ez az új képlet egyelőre csak halványan tükröződött. Hiába jutott el az írók nagyrésze a tények reális felismeréséhez, a kifejezési lehetőségek Babits ... Mi vár reánk? És jön-e Mihály: még igazság? Vagy mi leszünk a keresztrefeszített a nemzetek közt? Akkor is középen áll a Kereszt, s ki szenved: Messiás. És ez van talán hátra még. Az embert, az aprót, megváltottad már. A népek váltsága jő most. S bizonnyal mienk vagy, Isten, amíg mi hordjuk a keresztet... zárva maradtak. A sajtó és a könyvkiadás vezetésében változatlanul a sztálinista erők érvényesültek, a kinevezett vezetőszerkesztők elsősorban továbbra is a decentralizált cenzúra funkcióját gyakorolták. Hiba volna azonban, ha mindezt kizárólag a pártellenőrzés számlájára írnánk. Egy másik hatalmas, belső tényező is szerepet játszott abban, hogy a realitások meglátása nem jutott el a kifejezés erejéig. A hivatalos indoktrináció hosszú és keserves harcba keveredett az írói lelkiismerettel. Hosszú évek, esetleg évtizedek érzelmi és ideológiai építményét, amelyet a hivatalos dogmatizmus kötőanyaga erősített, nem lehetett máról holnapra megdönteni. Ebben a vívódásban nem kis szerepet játszót az önvád, amikor az író még saját kishitűségével próbálta indokolni, hogy a részletek eltorzulásától nem látja az egészet, hogy sajátos egyéni érzékenysége nem lehet ítélet egy eddig helyesnek tartott és elfogadott rendszer fölött. A felismert valóság; nemcsak a rendszerrel, de önmagával is harcba sodorta az írót. Ebben a periódusban jelent meg az Irodalmi Újságban Kuczka Péternek, az addig mint pártos költőnek ismert verse a « Nyírségi napló », amelyben egy szegény parasztasszony magányos, kallódó életét írja meg elégikus hangon. Végül azt kérdi a költő, hogy vajon örülhetünk-e az eddigi sikereknek, ha magányos, öreg embereket a társadalom perifériáján pusztulni hagyunk? A kérdésre a szokványos válaszok pergőtüze volt a felelet. Előtérbe került ismét a tipikus fogalma — és a nyírségi öregasszony egyedi esetnek és írói individualizmusnak nyilváníttatott. A válaszok nem voltak meggyőzőek és éppen ezért a feszültség most már tapinthatóvá vált. Az irodalom olyan hangulati elemei, mint például a lírai pesszimizmus, a halálfélelem, boldogtalan szerelem, már az elmúlt években is megközelíthetetlen volt a magyar író számára, de ettől kezdve még a borús és vigasztalan természeti képek, vagy történelmi figurák megjelenítése mögött is rendszerellenes megnyi-
