Hirünk a Világban, 1959 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1959-01-01 / 1-3. szám
X Hírünk a Világban 23 (sirkápolna) pompásan faragott cipruszi kapuját restaurálta. Villámgyorsan lekaptam váílamról a fényképezőgépet. (Északafrikában mindig sietni kell a fényképezéssel, mert a bennszülöttek nem engedik magukat fényképezni. A muzulmán hit szerint szerencsétlenséget és betegséget hoz az egész törzsre, ha valakiről arcképet csinálnak. Akár ecsettel, akár mással.) A csoport azonnal szétszéledt, csak egy asszony maradt ott, kíváncsian bámészkodva rám. — Te nem félsz a masinámtól? — kérdeztem csodálkozva. — Nem. — felelte bizonytalanul. — Tehát te nem vagy a Próféta követője? — De igen, csakhogy nem Mahomet az én prófétám, hanem Ben Szliman. Én a Mlaina törzshöz tartozom. A mellettünk dolgozgató európai otthagyta a cipruszi kapu faragásait és hozzánk lépett. Az asszony megragadta az alkalmat, felkapta szoknyáját és elszaladt. A férfi barátságosan kezet nyújtott, s pár perc múlva már meg is tudtam tőle, hogy a Mlaina törzs ugyan szintén az Iszlám hive, de prófétájuk Omár Ben Szliman, akiről az hírlik, hogy renegát zsidó volt s nemcsak revideálta a Korán szövegét, hanem « megrontotta » az Iszlám szertartásait is. Azokra a törzsekre, melyek elismerik őt prófétájuknak, a mágikus tudományok ismeretét hagyta, s ezt ma egyaránt gyakorolják asszonyok (!) és férfiak is, akik varázslással és talizmánkészitéssel foglalkoznak. Azt is rebesgetik, hogy a Mlaina törzs tulajdonképen cigány eredetű és csak a XV. században keveredett zsidókkal és kabilokkal. Szépen megköszöntem az értékes felvilágosítást, de még nem mentem tovább, mert furdalta valami az oldalamat. — Bocsásson meg •— fordultam a restaurátorhoz —, kiejtése után Ítélve nem született francia. Spanyol talán? — Nem — mosolygott. — Magyar vagyok. Hallott már róluk? Meg kellett kapaszkodnom a cipruszi kapuba, hogy hanyatt ne essek. Ijedten utánam kapott. — Mi az? Rosszul érzi magát? — Dehogy — feleltem magyarul. — Csak meglepődtem. A magyar szavak hallatára gyorsan hátralépett és elsápadt. Már azt kezdtem hinni, hogy most ő lett rosszul, de a következő pillanatban földhözvágta vésőjét és a nyakamba ugrott. — Miért nem mondta rögtön, hogy magyar?! — suttogta elérzékenyülve és oly szerettette] csapkodta a hátamat, hogy nekem is el kellett sápadnom... Félóra múlva egy elegáns kávézóban ültünk. Saliai Menyhért — az én restaurátor magyarom — hamiskásan hunyorított a cégtáblára, mielőtt beléptünk volna a kávézóba. Követtem tekintetét és — nyitva maradt a szám. Ez a név állt a modern cégtáblán: « Charles Horvath ». — Csak nem?! — kérdeztem megdobbanó szívvel. — Dehogynem. Ő is éppen olyan magyar, mint te, vagy én. A középkorú cégtulajdonos — az a « bizonyos » Horváth Károly — majd lenyelte meglepetésében az espressogépet, amikor meghallotta, hogy Saliai barátja « új » magyart hozott magával. Nyomban az asztalunkhoz ült, s miután alaposan megszorongatta a kezeimet (nem tartott tovább egy negyedóránál), a fél üzletet odahordta az asztalra. Szendvicsek, sütemények, italok garmadája tornyosult előttünk, s ha két napig egyfolytában ültünk volna ott, akkor sem tudtuk volna mindet elfogyasztani. Mindketten hosszú évek óta élnek Tlemsenben. Horváth Károly még a második világháború befejezése előtt telepedett itt le, Saliai pedig a francia idegenlégióban eltöltött öt év után választotta Tlemsent lakóhelyül. A mindössze harminchat éves fiatalember Pesten hallgatott művészettörténetet, s jelenleg a marokkói kormány alkalmazásában áll, mint műemlék-restaurátor. Kettőjük elbeszéléséből tudtam meg még a következőket: Tiz millió ember él ma Marokkóban. Berberek, rifek, kabilok, rifkabilok, arabok és — fehérek. A legteljesebb egyetértésben. Eltűntek a törzsek közti viszályok, feledésbe merült a vérbosszú fogalma. A mai bennszülöttek egy része a városokban kereskedik és autón jár, másik fele megtartotta ősei szokásait és karavánokban járja a fennsikot. V. Mohammed szultán népe felvirágoztatásá-
