Hirünk a Világban, 1958 (8. évfolyam, 1-3. szám)
1958 / 1. szám
Hírünk a Világban 5 Mátyás királyról és nem egy esetben saját gyermekkorukról írnak és jelentetik meg ezeket az írásokat. Ezzel párhuzamosan és természetes következményképen a dilettantizmus hihetetlen gyorsasággal igyekszik betölteni az irodalmi életben keletkezett légüres teret. A politikai igényeket minden fenntartás nélkül szolgálják, napi feladatul kapva az októberi forradalomnak ellenforradalmi restaurálását, — mert nyílván ez az ára az írói kinevezésnek. Ezeket a könyveket csak címükről, vagy ismertetésük után ismerjük, de ebből a tematikából jó néhány megjelent novellát és riportot olvastunk — és ezek menthetetlenül az első világháborúelőtti vidéki kisvárosok tárcaíróinak szenvelgő és álpátosszal telített iskolás dolgozatait idézik. Ennek ellentéteképpen, — mert az irodalom valami komplex és dialektikus felépítmény, ugyebár? — minden szenvelgéstől mentesen rímekben követelik a kötelet a szocialista-realizmus mindenféle és mindenfajta imperialista és rothadt polgári ideológiától megfertőzött ellenségének. Nem, ilyen stílussal és erről a stílusról — minden hivatalos jóváhagyás ellenére sem lehet és nem is szabad vitázni. Még az sem szorul kommentálásra, hogy az Élet és Irodalom cikkírója az egyetemi ifjúság ,,ellenforramalmi szerepe" egyik tényezőjének a félműveltséget tulajdonítja. „Irodalmi térre vonatkoztatva ez úgy festett — írja az Élet és Irodalom — hogy értelmiségi fiatalságunk az utóbbi években egyre mohóbban nyuládozott (?) a Kosztolányi-, Babits-féle irodalmi narkotikumok után..." Adja az Isten, hogy ifjúságunk félműveltsége annyira fokozódjék, hogy a jövőben még mohóbban „nyuládozzon" a Kosztolányi-, Babits-féle irodalmi narkotikumok után. És, ha már az élő irodalom a múltba néz, a jelen és a jövő ábrázolása szinte kizárólag a dilettánsok szabad vadászterülete lett — akkor nem marad más hátra, mint segítségül hívni a holtakat, az előző írónemzedék nagy halottait. De ők halottaikban is erősebbek, minden kétségbeesetten kapkodó irodalompolitikánál és irodalompolitikusnál. Bölöni György Nemzedékről-nemzedékre című cikkében így idézi a századeleji nagy írók példáját: „Ennek az író- és művésznemzedéknek vezetői szembenéztek koruk zárt eszmevilágával, de szembefordultak azoknak az évtizedeknek politikai és társadalmi rendjével is..." „Aki elfogadta ezeknek az időknek hivatalos világnézetét, elsenyvedt és elbukott, bármily tehetségesen is próbálkozott." Ez a megállapítás a dolog lényegére tapintott. Az írói lelkiismeret korának ellenőre, amelyik szembenéz mindenféle zárt eszmevilággal. Az író korának bírája, legfőbb világnézeti alapja a humánum, ebből hajt ki forradalmisága, az emberi haladásért vívott harca. Erre tanít az előző írónemzedék példája is. Ezt kísérelte meg a ma élő magyar írók legtöbbje és erről beszél a hallgatásuk is. Ady, Bartók, József Attila felidézett szelleme így üt vissza a hamis szellemidézőkre. Kár volt őket tanúbizonyságul hívni — sokkal többet segített volna Beniczkyné Bajza Lenke, Várady Antal, Pékár Gyula ébresztése, akik nem opponáltak, nem hallgattak, de elfogadták koruk hivatalos világnézetet. Jó szóval kellene megemlékezni a nyugati irodalom hivatalosan engedélyezett beszivárgásáról — ha nem látnánk ebben is bizonyos taktikai meggondolásokat. Részben ez ad gyakorlati lehetőséget a sztalinista-zsdanovista ostorpattogtatásokra, a műfordítók és a nyugati irodalommal foglalkozó esszéisták hátbatámadására. Nyílván arra gondolnak, hogy a látszólagos liberalizmus eszközeivel is, mint mézesmadzaggal, próbálják megédesíteni a hivatalos irodalompolitikát. Hogy ebben az elképzelésben kevés a logika? Nem tesz semmit. A dialektika arra is jó, hogy ezt megmagyarázza. Az utolsó másfél esztendő irodalompolitikai kísérletei zsákutcába jutottak. A megoldás pedig egyszerű. Az irodalom nem az irodalompolitikusok, hanem az írók dolga. És ezt rajtuk kívül senki más nem végezheti el. Még a betiltott írószövetség helyett létrehívott és januárban kibővített Irodalmi Tanács sem.
