Hirünk a Világban, 1958 (8. évfolyam, 1-3. szám)
1958 / 1. szám
Hírünk a Világban 3 $ magyar irodalom a forradalom óla írta: ENCZI ENDRE Másfél esztendő nem sok idő egy ország életében, de ha egy nemzet egy hét leforgása alatt világtörténelmi szerepre emelkedett, akkor ennek a nemzetnek másfél esztendei magatartását is a történelmi súlyával kell felmérni. Másfél év telt el azóta, amióta az októberi magyar lángot vérrel oltották le, íróink torkán forrott a szó és a költői gondolat önön hazájában száműzetésbe kényszerült. E néhány mondatban vajon nincs-e valami ellentmondás, hogy amikor történelmet, sőt világtörténelmet említek, akkor minden különösebb fordulat nélkül az irodalomról, az írókról szólok? Magyar irodalomról, magyar írókról beszélek — és a magyar irodalom elválaszthatatlan a magyar történelemtől. Balassi, Csokonai, Petőfi, Ady, József Attila egy lépéssel jártak a nemzet történelme előtt, mintahogy a nép vágya, óhaja és reménysége mindig megelőzte a történelmet és a mélyreható politikai fordulatokat. így történt ez napjainkban is és ha a forradalmat megelőző szakaszt, melyben tagadhatatlanul az írók álltak az élvonalban — reformkorszaknak nevezik is, — a lényegen semmit sem változtat. A diktatúrák Folytatás: (Magyar enciklopédiácska) nakidején Budapesten volt. A mi nemzedékünk már aligha valósítja meg. Azok, akik Magyarországon élnek, a munkához való szabadságot hiányolják; azok, akik szétszóródtak, elszakadtak a magyar földön rejtőzködő kincsektől, titkoktól, forrásoktól. Akik az óhazában vannak, szabadulásra várnak; akik egy új hazában vannak, az új élet kérlelhetetlen törvényeit követik; és mindnek másfelé kalandozik a terve, munkája, írása. Talán egy boldogabb kor majd megvalósítja tervünket. És abban a boldog jövőben bizonyára egy teljesebb és dicsőségesebb enciklopédiát lehet majd szerkeszteni. jellegéhez tartozik, hogy megmerevedett dogmatizmusukban nem tűrik a reformokat és így a reformkövetelések csak forradalmi úton valósíthatók meg. Erre utal az 1848-at megelőző reformkorszak és ezt bizonyítja az 1956 októberét megelőző időszak is. Aki a diktatúrákban reformokat követel — az a forradalmat igényli. De mit mondhatnak most a költők, a nemzet előtt járhatnak-e, a nép vágyát kiálthatják-e szerte a világban, amikor száraz ágon hallgató ajakra kényszerültek és nincs betű a magyar ábécében és nincs hang a lelkiismeretükben, amely olyan szavakká formálódna, hogy Éljen Edwárdot kiáltson. A panaszokat és a követeléseket ma már szimbólumokban sem mondhatják el. Bürokraták és nem olvasók, ítéletvégrehajtók és nem kritikusok keresik a szavak rejtett értelmét és mivel az értelem felismeréséhez értelemre van szükség, ezért az értelmetlenség segítségével igyekeznek ellenségesnek vélt értelmét belemagyarázni a sorok közé, a szavak mögé. A szimbólum és a metafora, amely a különböző elnyomatási periódusokban hűséges harci eszköze volt a magyar költőknek, az utóbbi évek során egyre sorvadt, — s ma már legfeljebb, mint hagyományt tisztelhetjük. A rendőr-esztétika száműzte az élő magyar irodalomnak azt a költői kifejezésmódját, ami a népdaltól kezdve a legújabb kor költészetéig kísérője volt a magyar irodalomnak. Mert ki írhat az őszről, hogy ne olvassák bele októbert, mert ki szólhat a hamú alatt izzó parázsról, a csendről, a halálról, a temetőről, vagy akár a török hódoltság alatt sínylődő régi Magyarországról, hogy ne lássanak benne „ellenforradalmi bújtogatást" vagy „rothadt, kispolgári analógiát". És ha netán mégis megszólalna valaki, mint például Tamási Áron, aki egyik írásában a szellemi tisztesség követelményét állítja az írói kötelességteljesítés alapjául, bunkósbottal kapta meg a választ. Többek között ezt írja Tamási: „Az örökség, a kör
