Hirünk a Világban, 1956 (6. évfolyam, 1-6. szám)
1956-11-01 / 5-6. szám
12 Hírünk a Világban Szeptember 25-én hunyt el Reményi József, a clevelandi Western Reserve University világirodalom összehasonlitó történetének tanára. Nincs még valaki, aki a magyar irodalom angolnyelvü ismertetése terén többet tett volna nála. Ezt az Írását pár hónappal halála előtt küldte be lapunknak. A köznapi beszéden rendszeriül a közösség nyelvét értjük. Ebbe a meghatározásba természetesen beletartozik a lájszólás is, amely bizonyos néprajzi területre szorítkozik. Lehet-e ilyen értelemben amerikai magyar nyelvről szólni? Milyen következtetésre jutott volna Szarvas Gábor, ha a régi Magyar Nyelvőr szellemében foglalkozhatott volna az Egyesült Államokban élő magyarság szókincsével avagy ösztönös nyelvművészetének szabadságát és lelkiismerelét érvényesítve miként nyilatkozott volna Arany János? Az efajta torzfogalmak, mint „miszisz“ (asszony), „jubetse“ (bizony, igy van), „stör“ (bolt), „bodi“ (munkatárs), „bigbósz“ (munkavezető), „polic“ (rendőr), „majna“ (bánya), szemmelláthatólag elferdített angol szavak. Áldozatai a nyelvcserének, amelynek sem a magyar, sem az amerikai angol nyelv nem látja hasznát. Bizarr kinövései a munkakörrel s társadalmi érintkezéssel kapcsolatos angol szavaknak; elkerülhetetlen jelenségei a környezethez való alkalmazkodásnak. Az amerikai magyar világban annyira közismertek, hogy a magyar nyelv szinétől és zenéjétől eltérő mivoítuk nem lepi meg azokat, akik a mindennapi keretek közt élnek velük. Gróf Zichy István „Magyar Őstörténetéiben olvassuk, hogy Árpád családjában magyarul és törökül beszéltek. Feltételezendő, hogy a két nyelv használata nem ártott a szavak izének. A régi nemesség konyhalatinsága nem zavarta meg végzetesen a magyar nyelv összhangját. Gyakori esel, hogy a szülőhazában a családtagok ma is két nyelven érintkeznek s ha nem is művészei a nyelvnek, nagyjában arra ügyelnek, hogy el ne rontsák a felismerhetetlenségig. Igaz ugyan, hogy Halász Gyula „Édes anyanyelvűnk“ c. pompás kötetében megrója honfitársait a pongyola beszédért s Írásért s sok esetben joggal, ám a hazai nyelvhibák jelentékLelenek az amerikai magyar nyelvbotlások mellett. A toliforgatók közül többen e kérdést szóvá tették s könnyed vagy komoly hangú cikkekben a nyelv pontos használatát ajánlották. Idővel rájöttek arra, hogy nem tudatos nyelvronlásról van szó, hanem helyzeti adottságról, amelyen sem a tréfás, sem a kemény bírálat nem változtathat. Ez az „új nyelv“ zökken, nyikorog, lármázik, de hiányzik belőle minden nyelv valódi ereje: a szépség varázsa. Közlésre való, nem alkotásra. Amig azok élnek, akik az elmúlt hat évtizedben felnőtt korban vándorollak az Egyesült Államokba, a se magyar, se angol szavakat nem lehet kiirtani az amerikai magyar nyelvből. A német, lengyel, olasz s egyéb nemzetiségű kivándorollak hasonló nyelvi fonáksággal torzítják el anyanyelvűket s a kanadai Quebec lakossága, noha az újvilágban évszázados nyelvi hag3rományai vannak, elnyomoritott francia nyelven beszél. Tájszólás ez is, melyet a közlés eszközévé avat a szükséglet és szokás. Miután bevált, céltalannak látszik azoknak a kifogása, akik a szeplőtlen francia nyelvhez ragaszkodnak. Eltérően a kanadai franciától, az amerikai magyar nyelv időhöz kötött. A gyermekek nyelve angol s a szülők halálával kihal a magyar nyelv. Nemrég egy harmadik nemzedéket képviselő magyar származású amerikai leánytól azt kérdeztem, hogy milyen magyar fogalmakat ismer. „Isten“ volt az egyetlen szó, amelyre endékezett s azt nagyanyjától tanulta. Kétségtelen, hogy nemcsak a tanult, hanem az iskolázatlan kivándoroltak sorában is számosán hűek a nyelv szelleméhez s tisztaságához. Ismerek székelyeket, akiket az újvilág elferdült magyar nyelve meg nem hódított és palócokat, akikre ez a megfigyelés ugyancsak áll. Bensőséges életük, valamint a múlt igézete megkívánja az ősök ép nyelvét. Olykor a nyelvi felelősséget gyermekeikhez továbbítják, de kétes eredménnyel, mert a gyermekek REMÉNYI JÓZSEF: AZ AMERIKAI MAGYAR NYELV