Hirünk a Világban, 1956 (6. évfolyam, 1-6. szám)
1956-11-01 / 5-6. szám
Hírünk a Világban 13 számára az angol nyelv magától értetődő. A tanult emberek a műveltségüknek megfelelő angol nyelvet próbálják elsajátítani; kifejezett nyelvkészség nélkül ez elérhetetlen célnak bizonyul. Azok is, akik az anyanyelv törvényeit nem hajlandók megszegni, az elcsúfított angol szavak hatása alá kerülnek. Amerikában, ahol minden lehetséges, úgy látszik lehetetlen az anyanyelvet épségében megtartani. Persze vannak kivételek, de statisztikai fontosságuk alig számit. A nyelvvel összefüggő problémákat elsősorban a költők s irók érzik, akik megbecsülik a szó esztétikáját s erkölcsét és az anyanyelvhez úgy fordulnak, mint a képzeletet felfrissítő forráshoz. Ám a Rickert Ernőtől szerkesztett „Amerikai magyar költők“ c. kötetben ilyen sorokra akadunk: Éjfél után egyet ütött az óra, Gyere babám, kisérj el a dipóra. A „dipó“ a vasúti állomás s nincs az az elképzelés s beleérzés, amely a „dipó“ba a magyar nyelv üdeségét vihetné. A Göre Gábor-szerű humor sem igazolhatná létjogosultságát. Egy bányász vers szerint Hétfőn reggel virradóra Jön a pitbósz az ajtóra, „Föl bányászok, hat az óra! Eldudált már a bojlerba.“ A „pitbósz“ (pitboss) tárnafelügyelőt jelent s a „bojler“ (boiler) kazánt. Nyilvánvaló, hogy ilyen „versek“ az eltorzított angol szavaktól függetlenül is ériéktelenek. Nem verstani szempontból itélendők meg, hanem nyelvi szempontból. Az efajlaszavak, mint „pikkelni“ (csákányozni), „burdosliáz“ (férfiak tanyája), „ladolni“ (rakódni), „szalonos“ (kocsmáros), „ókontri“ (régi haza), „ágent“ (ügynök), gyakoriak a népszerű s kevésbé népszerű nótákban s használatosak a mindennapi életben. Figyelembe veendő, hogy az amerikai magyar nyelv lényegében a lélösztönből eredő érdekeket szolgálja. Akik e nyelvet beszélik, könnyebben értetik meg egymást a munkaadóval, esetleg más nyelvű szomszédjukkal, aki azonos nyelvi nehézségekkel küzd s ez megkönnyíti a gazdasági elhelyezkedést, az együttműködést s a társadalmi érintkezést. Holmi amerikai-magyar változatú „lingua franca“-nak vagy „pidgin Englishének nevezhetjük, amely a pragmatizmus elvével magyarázható. E nyelvvel nem lehet szárnyalni, csak gyalogolni. Nincs muzsikája, csak zöreje. Jellemvonása a gyakorlatiasság. Nem a délibábok nyelve, hanem a zajé és füsté. Primitiv, de nem egyszerű. Halálraítélt köznapi nyelv. Szülője és temetésrendezője a kivándoroltak sorsa. Igen kérdéses, hogy érdemes-e ennek a sajátos „nyelvi formának“ tanulmányozására hosszabb időt szánni. Ha mégis, talán annak a jellemzésére, hogy milyen is az életharc prózája, ha egy finn-ugor s török s más nyelvi hagyományokkal biró európai tömeg az angol nyelvű civilizáció felszínén éli le életét. Sajnos, az a helyzet, hogy inig a yankee amerikaiak angol és skót őseik nyelvét gazdagították, (bár az új, nyers szavakért sokszor kárhoztatták őket), addig az amerikai magyar nyelv csupán furcsa és szomorú tünete a magyar nyelv végzetének. Mindez nem von le semmit abból a tényből, hogy a magyarok hasznos munkát végeztek és végeznek az újvilágban s intézményeket alapítottak, melyek Ítélőképességről, szervező hajlamról s szívósságról tanúskodnak. MAGYAR ÉNEK Irta: REMÉNYI JÓZSEF Tavaszt felejtő őszi búval be sokszor, sokszor megfogadtam, hogy felhagyok a magyar verssel, múltamból régen kiszakadtam. És megfogadtam százszor, többször, hogy elhányt játéknak sem nézem. Az ifjú mosolyt, ifjú könnyet még magányomban sem idézem. És mégis, mégis hiv a dal, hiv, méla utitárs a magyar szó. Borús határon, sirhantokon, az emlék színe nem változó. S arra gondolok, gügyögésem magyar volt s kamasz dudolásom. És felragyog a magyar ének hajnali fénye tűnő lázon.
