Hirünk a Világban, 1956 (6. évfolyam, 1-6. szám)
1956-01-01 / 1-2. szám
4 Hírünk a Világban KERÉNYI ÚJ KÖNYVE Unwillkürliche Kunstreisen — Fahrten im Alten Europa 1952—53. — ez Kerényi Károly egyik legutóbb megjelent könyvének cime, amint ezt Ja Hírünk a Világban már jelezte. Lefordithatatlah óim, annyira egyszerűen és teljesen fejezi ki a tartalmat. A tartalmat, melyet nehezen lehetne egy rövid ismertetés keretén belül közölni. Utinaplóról beszélhetnénk, ha a könyv külső formáját és alakulásának történetét tekintjük. De annyival több, mint egyszerű utinapló, hogy egy ilyen meghatározással leegyszerűsítenénk és szegényebbé tennénk a valóságot. A szerző — bevezetésiek mestere — az első oldalakon elökésziti az olvasót a szokatlan élményre, amit ez az út jelent, melyet megteszünk vele Európa sokszor jól ismert tájain, sokszor eldugott völgyeiben, feltárásban lévő ásatásainál, de mindig új élményekkel, új szempontokkal gazdagodva. ‘‘Előzetes ásatásnak” is nevezi ezt az utazást, melyet több évezred örököseként, és ki tudja milyen megváltozott világ őseiként is tesz meg. Ásatásnak, annak minden varázsával és korlátjával. Az ismeretlen feltárása minden korban vonzotta az európai szellemet. Az ásatásban felszínre kerülő leletek első pillantásra idegeneknek, meglepőknek hathatnak, megértés, türelem — sokszor évszázadok munkája szükséges egységbe foglalásukhoz. — De minden feltárt világ egység — a feltárónak, behatolónak fogékonyságától, felvevő képességétől függ ennek az egységnek felismerése, az elemek összetűzése és az “egybe-látás” (Zusammenschaun), korunk tudományának nagy vívmánya. Ezzel a nyitottsággal, felvevő képességgel kell ezeket a látszatra annyira különböző elemeket és élményeket is követnünk, melyről ez a könyv hírt ad, hogy behatolhassunk a szerző sokrétű világába és meglátva az Egészet, az igazi olvasó alkotó és utánérzö képességével összefűzve a látszólag esetlegeset, abban az élményben lehessen részünk, aminek e könyv és műfaj egyedülálló képviselője: abban a napjainkban annyiszor fenyegetett és vitatott élményben, amit az antikvitás óta az európai magas szellem jelent, a világnak szellemmel átfűtött és átvilágított meglátásában. “Európa természete egy atmoszférikus, a szellemmel határozott egyszer való vonatkozásban álló egységet alkot, a művészettel.” — mondja a szerző. Ez az atfoszféra dominál ezeken az oldalakon. Ez az egyedül álló atmoszféra, amit meglátni, megélni nem mindenkinek adatott meg, és amit oly nehéz kifejezni. Herényit, az antik vallás kutatóját, az antik világ oly alapos, napjainkban egyedül álló ismerőjét, tudományos pályafutásának kezdete óta e világnak Egysége, Egészének varázsa vonzotta és tartotta bűvkörében. Az “utazás mint életforma” nem véletlenek sorozata életében. Az utazást annyira magáévá, életformájává tette, hogy minden esetleges, szükséges, mondhatnánk “hivatásból’* és “hivatalból” megtett út egyéniségének, a külső rétegen, átható szellemének távlatába és mélységébe illeszkedik. 1952 óta, mióta ’ az annyira szeretett és nélkülözött Görögországnak egyedül állóan tiszta, éles körvonalakat meghatározó atmoszférájában, a viszontlátás öröme leíratta vele az első naplósorokat, folytatta ezeket a feljegyzéseket. Nem tudós és kutató jegyzetei ezek, nem is mint uti-vezetö, vagy művészettörténész írja őket. Az antik utazók frissesége, mindenre felfigyelő nyíltsága, a részletek szeretete, az élet teljessége szól hozzánk közvetlenül, őszintén ezekből a sorokból. Mint bevezetésében mondja: nem lenne értelme az egészen egyénit, aj “magán-jelleget” kivenni ebből a könyvből, mely úgy hozzá tartozik, mint az az intim, házias atmoszféra a pompéji házakhoz, melyet a váratlanul leömlö lávapor oly maradéktalanul megőrzött számunkra. Az utinapló Pompeiban írt részeiben valóban teljes frisseségében és közvetlenségében feltárul előttünk ez a világ. A leírások, mivel épen az egyéni hangulatot, az aznapi friss benyomást rögritik meg, távolról sem tudományos fejtegetések, vrgy részletes leírások. így lehet közvetve részünk abban az élményben, mely azok számára, akik közvetlenül megélhették, felejthetetlenné vált. Úgy érezzük, Kellényivel járunk a friss ásatások között, vele keressük azt a Venus ábrázolást, mely éppen ehhez a környezethez illik, vele örülünk, mi :cr megpillantjuk. A félig kiásott házakon dolgozó műnk'sok bennünk is azt a benyomást keltik, hoay esy épülő házat fejeznek be, ahová nemsokára beköltözhetnek az uj lakók. Folytatva a sétát, ezt olvassuk: “A bájcs kis Osten, a Vicolo és a Strada Mercuri sarkán, kicsiny falfestményeivel mai borozókban hasonló helyzetekre emlékeztetve, még mindig hívogató, mig a házak, a részleteket összefogó alapideában megnyilvánuló
