Hirünk a Világban, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955-08-01 / 8-10. szám
2 Hírünk a Világban Igazi akadály-e a magyar nyelv? Vagy talán a fordító? Ha áttekintjük a magyar irodalom külföldi nyelvekre fordított műveinek jegyzékét, rögtön látni fogjuk, hogy' a nyelv nem volt akadály: fordítók mindig akadtak és műveket is találtak. De milyen “fordítók” és milyen “műveket” ? Nyugodtan megállapíthatjuk, amint ez már meg is történt, hogy ha a magyar irodalmi müvek nyugati nyelvekre való fordításával Arany. Petőfi, Vöröösmarty, Bérezi Károly, Gvőry Vilmos, Faludi György, Mohácsi Jenő írói és fordítói rangjának megfelelő erők foglalkoztak volna, mind minőségben, mind számban és termékenységben, akkor ma nem volna szükség egy ilyen ankétra. S ha összehasonlítjuk a magyar irodalom ismertségi és elismertségi fokát a különböző nyugati irodalmak reprezentatív irodalomtörténeteiben, lexikonaiban, stb., azt fogjuk látni, hogy a német, olasz, finn kiadványok jóval többet tudnak íróinkról, mitn a többiek. Ebben egészen biztosan komoly szerepe van a Collegium Hungaricum-oknak (német és o’asz vonatkozásban), a földrajzi közelségeknek, míg a finn tájékozottság magyarázatául a fin nek velünk kapcsolatos speciális érdeklődését kell vennünk. A fordítók két nyelv, két kultúra intenzív, sokak érdeklődéséből kialakuló egymásba áramlásának partjain nevelődnek. Ha a világnyelveket tekintjük, az angol felé van ilyen “kulturális társadalom” kialakulására éppen e’ég lehetőség, mégpedig az amerikai magyarság különböző bevándorló csoportjainak, nemzedékeinek kölcsönhatásából, angolnyelvü műveltségéből. Csak persze legyen, aki kikeresi, foglalkoztatja. előre lendíti a tehetséges embereket és nem fordítva. A francia irodalommal kapcsolatban mindig olyan erős volt a magyar vonzás, hogy szinte a fizika törvényeinek a megcsúfolásával történhetett meg csupán, ha minden francia szellemi tőkéről nektárt szemelgető magyar író nem tudott egy francia partnert kapni kölcsönös irodalmi és szellemtörténeti kalandozásokhoz. A spanyol nve'v és irodalmak tulajdonképen még csak most fognak bekapcsolódni többszázados mozdulatlanság után az egyetemes szellemi vérkeringésig, mi tehát nem vesztettünk sokat, már t. i. időben. S a jelenlegi “túlteljesitett' szovjet szellemi import az orosz klasszikusokat és a kisebb szláv nyelvek irodalmait is minden bizonnyal a szükséges és egészséges mértéken felül fogja belenyomtatni a magyar olvasó emlékezetébe. Cserébe persze a magyar író írása is megy. lia nem is mindig csak a klasszikusoké lefordítva, a szomszéd népek és a szovjet gazda nyelvén. Fodítók kérdése tehát ez elsősorban. S ha nincsenek Collegium Hungaricum-ok, kultúregyezmények, hiányzik a másik nép különleges érdeklődése, mindez pótolható a sok intelligens magyar ember személyes és együttes hatásával, a belőlük kialakuló alkalmi vagy szervezett együttműködési formákkal. intézmén vekkel vagy vállalkozásokkal, amelyeknek kialakítására ez a mai nemzedék feltétlenül képes lesz, ha leveti saját gyengeségeinek, előítéleteinek, egymás iránti bizalmatlanságainak, kérészéletű politizálásainak láncait és összefog a közös munkára. A fordító dilemmája Hiába van meg a képesség és akarat a fordítóban, gyakran megtörténik, hogy a fordított mű hamar hatástalanná válik, s ha megjelenésekor tudott is érdeklődést kelteni, ez a hatás pár év alatt eloszlik. Az irodalmi érdeklődés éppen olyan, mint minden más: divatokhoz, tehát időhöz van köt ve. Ezt az időszerű kapcsolatot pedig a fordító számára mindig egv e’even szellemi élet, azon belül pedig az iordalomtörténetírás és a kritika határozza meg. Még a könnyebb fajsúlvú irodalmi művek tekintetében is vannak feltétlenül figyelembe veendő tartalmi, iránvbeli vagv stiláris “korigények”, amelyek kielégítése nélkül (bár jósolni teljes eredménnyel még a best-seluerekkel kapcsolatos légköri viszonyok tekintetében sem lehet) tartós siker nem biztosítható. A nehezebb irodalom, a klasszikusok művei tekintetében pedig végleges tapasztalatnak tekinthető, hogy ha egy nemzeti irodalom nem tudta a szellemi alkotások több vonalán lekötni az általános érdeklődést és kivívni a műkritika olyan fokú elismerését, hogy az egyetemes irodalmi köztudatba való bekapcsolódását tartósan biztosítsa magának, klasszikusai előbb-utóbb csak egy lexikonból a másikba vándorló “holt anyaggá” válnak, de nem fognak az irodalmi
