Hirünk a Világban, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1955-01-01 / 1-4. szám

HÍRÜNK A VILÁGBAN

Magyarságélmény idegenben

Irta: HAJNÓCZY GERGELY

"Ön magyar?" - hallottuk e kérdést külföldi vándorlásaink során nem egyszer s melyikünk nem adta volna sokért, ha belé láthattunk volna a kérdezőbe: mit gondol rólunk azon az egyszerű, de sorsmegszabta alapon, hogy egy adott nép fiának születtünk. Ha találkozott már egy-két honfitársunkkal s tapasztalatai nem voltak a legkedvezőbbek, egyáltalán igazségos-e, hogy az igy kialakul előnytelen vélemény árnyékfoltjá b ő 1 reánk is essék valami? Ha viszont esetleges találkozásai mégis jő emléket hagytak benne, jogosan igényelhetjük-e magunk számára az ilyen véletlenekre épülő "nemzeti hitelképesség" előnyeit? Az is lehet, hogy még sohasem látott ma - gyárt, de hallott már egyet-mást rólunksakkor nem lenne-e végtelenül sajnálni való, ha pontatlan értesülései következtében netán rossz hely re skatulyázott bennünket? Nemcsak a népet, mint többé-kevésbé elhatárolható történeti és ethnikai egységet, hanem ugyanakkor engem, téged és mindannyiunk at is személyszerint.

íme, ilyen töprengések fogják el az országának határain kivülre sodródott magyart s előbbutóbb önkéntelenül felmerül benne a kétség: helyes-e a kép, amit rólunk alkottak s hirünk a világban nem rosszabb-e annál, mint amilyenek a valóságban vagyunk?

Külföldi magyarság-élményünknek azonban ez csupán a bevezető szakasza. Olyasféle megrendü - lés ez, mintha egy világpanoptikumba léptünk volna be, ahol a sok közt hirtelen szembe találjuk magunkat egy olyan viaszfigurával, amely alatt a mi nevünk áll, de nehezen ismerünk benne magunkra. Okkal-e vagy ok nélkül, az nem mindig bizonyos. Életszerűtlensége ellen mindenestre sohasem mu - lasztjuk el legalább bensőleg tiltakozni s ebből a lelki ellenhatásból születik meg sokaknál, a jobbaknál, a másodlagos és mélyebbre ható élmény-fázis, melynek középpontjában az az önvizsgálatra késztő, de kielégitő válaszra talán soha nem lelt kérdés áll: hát milyenek is..vagyunk tűz.— lajdonkëpeiÆ-_

JTTrianoni-korszak alkonyra hajló évei bei a megalázottságából kivezető utakat kereső nemzeti öntudat nem egy finomabb érzékenységű hordozója próbált feleletet találni a kinző problémára: mi a magyar? Előbb megnézték, mit mond erre az .idegen. A legtöbb, amit találhattak, a jóindulatú tájékozatlanság, mely történelmünk némely tragikus tényén túlmenően jobbára csak olyasmit tud rólunk, ami festői külszin vagy idejét múlt, sekélyes romantika. Különben is önismeretért ne menjünk külföldre, mert külső szemlélő-nehezen tud futó körvonalaknál vagy

éppen karikatúránál többet adni. Sorra vették azután, hogy mit mon d_a_ hazai. tudomány és. irodán.. .1 nm. IHn biszemj Kőgy ettől sokkal okosabbak lettek volna. Ha végigolvassuk pl. a Magyar Szemle Társaság kiadásában megjelent "Mi a magyar?" c. kötetnek legjobb szakembereinktől és íróinktól szármázó tanulmányait, a jellemzésünkre összehordott sok szin és egyéni tő vonás menthetetlenül olyan tipus-arcba olvad össze, amelyben valőszinűleg a világ bármely táján élő népek tagjai nagyjából magukra ismerhetnének. Elvégre miért is lennénk mások, különbek, vagy rosszabbak annál, amilyen az ember általában szokott lenni.

Az önvizsgálatnak tehát a szubjektiv módszere sem vezethet semmi olyanhoz, ami magyar mi voltunknak hiteles és mintegy végleges mértékét adhatná. Ilyen nincs. Attól eltekintve, hog y népünk anthropolőgiailag is többszörös intenziv fajkeveredés eredménye, semmi ok sincs arra, hogy akármelyik magyar, mint egyéni emberpéldán y, szellemi és erkölcsi alapvonásainak individuális összetettségében minőségileg ne hasonlithatna bármely idegen nációbeli embertársához. Nem tehetek róla, de az önvédelem ösztönével szegülök ellen minden olyan eszmei kisérletnek, mely istálló-bélyeget kiván sütni a bőrömre azzal a céllal, hogy elkülönítsen s mintegy kirekessze n abból a szélesebb közösségből, melyhez emberségemnél fogva tartozom.

Ennek dacára mindegyikünk jól tudja, mily elszakithatatlanul hozzá vagyunk nőve ahhoz az_ országhoz s néphez, ahonnan származunk. Ami bennünk egyetemesen emberi, abba jóvátehetetlenül beleivódott az otthoni szűkebb környezet levegője s egy életen keresztül akarva-nemakarva hordozzuk a lelki ruhát, amit család, iskola, anyanyelv, nemzeti kultúra és közös múlt sajátos élményszövedékéből szabott ránk a kihez kegyesebb, kihez mostohább magyar végzet. Ez a végzet dlyas valami, ami rajtunk, az individuumon kivül és felül áll, mint az a szüntelen menetben haladó hadoszlop, mely gépiesen sodor magával s kitörni belőle nem tudunk, hogy végül is megértsük: hiú minden erőlködés, mely egyéni létünk alakulását függetleníteni akarná az ország politikai, gazdasági, társadalmi és művelődési viszonyainak attól a történetileg adott keretétől, amelybe beleszülettünk és amely helyi szint és jelleget ad gondolkodásunknak és magatartásunknak egyar ánt.

És amikor a külföldet járt magyar erre végérvényesen rájött, akkor áll be nála a magyarságélménynek mintegy harmadfokú lázállapota: a magyar végzet megváltoztatásának olthatatlan vágya.