Hirünk a Világban, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1955-01-01 / 1-4. szám

HÍRÜNK A VILÁGBAN-'2

Ez az élmény fűtötte a múlt század nagy reformnemzedékét, mely Európától mindent, ami emberi haladás és civilizációs vivmány, új magyar kalandozók zsákmányéhes türelmetlenségével szeretett volna hazavinni a csúnyán lemaradt magyar glóbuszra. S ugyanez az önmaroangolő áhitása a "modem”-nek állította Ady Nyugat-járó generációját szembe a politikai jogtalanságot, szociális senyvedést és szellemi szűklátőkört jelentő "Pusztaszerrel”.

. -.Az idegennel való találkozás ez elmaradhatatlan lelki válságának akármelyik stádiumába jutottál is el magyar testvérem, meg kell érezned: van valami, ami minden torzsalkodás i készségünk ellenére - ha akarjuk,ha nem-megfellebbezhet etlenül összekapcsol. Egy láthatatlan bélyeg, egy levethetetlen örökség vagy gyógyíthatatlan dac az új környezettel szemben, amely magába kíván olvasztani - mindegy. Az idegen mint .magyart, tart számon, rajtad keresztül minket is megítél s mindannyiúnkon keresztül téged.

, Nem tudni, hogyan és miért, az idegen már közös ! nevezőre hozott bennünket, rólunk, az egyénről alkotott fogalmait kölcsönösen behelyettesíti, i népünkről szerzett felületes hallomását kivétel nélkül érvényes együtthatónak alkalmazza s a nemzeti képleteknek az élettelen algebrájában egy nehezen megmásítható egyenlőségi jel mindent áthidaló szakajtóját borította ránk.

Ebben a kényszerű helyzetben, be kell látnod, kissé mintha talán.Íelalősek_is_J.,ennénk egymásért. Ennek a ténynek a felismerése azonban, •sajnos, mïr nem sokat segít rajtunk. Előítéleteket nem változtathatunk meg egyik napról a másikra. Másokét époly kevéssé, mint a saját magunkét. A kettő azonban, ne felejtsük el, nem megy egyre. Rosszabb a hírünk annál, mint amik vagyunk? Ez lehet kellemetlen, sőt bizonyos vonatkozásban feltétlenül az; de komolyabb veszedelmet nem jelent számunkra. Ellenben azokat az előítéleteket, amelyekkel a magunk képzelt kiválóságának hizelgünk, rendszerint keserves csalódásokkal fizetjük meg. Példákat ne idézzünk; az elmúlt pár évtized története éppen elég bőven szolgált belőle. Csak azt ne felejtsük el; egyéni tehetségekben közöttünk nincs hiány, a nemzeti önismeret azonban, ami az általános felemelkedésnek legbiztosabb záloga, nálunk még hihetetlenül gyermekcipőben jár.

Ez olyan súlyos baj, hogy sürgős nemzeti önrevízió s gyökerekig ható erkölcsi megújhodás nélkül népünk független fennmaradására near sok remény marad. De tévedés ne essék: nemzeti önismeretre való törekvésen nem kollektiv lélekhüv elyezést vagy éppen a magyar hajdankor sámánkodó révületébe visszaesett köldöknézést kell érteni. A tépelődő befelé nézés egyéneknél íb dekadens tünet, népeknél pedig egyenesen az élet revalőság hiányának a jele. Nincs tehát semmi értelme azt keresni, mi a magyar. Az önmagunk felé irányított analízis mindig naivéshamis. Ne a szubjektumot elemezzük, hanem azt, amit tesz és alkot. A mü beszéljen magunk helyett; a többi csak hiú áradozás. S tegyük hozzá: az idegen is ezt a beszédet érti meg a legjobban, sőt! - egyébnek nem is hisz.

A művel való azonosulás ebben az esetben mégsem pusztán olyan aranyszabály,mely minden igazi alkotás emberi hitelének szükségszerű előfeltétele. A művész, bármennyire önmagát adta is benne,művétől különéli, alkotását szemtől-szembe szemlélheti. Egy nép alkotásának tárgya azonban mindenekelőtt önmaga. A mű, amit nemzedékek munkájával létrehoz, saját emberi minősége és egy nehezen kifejezhető" nemzeti köziélek, mely" a Kel lelíti v mag a tartásnak csupán részfelületekre tagolt és sokféle intézménybe vetült megnyilatkozásából olvasható ki. Nincs benne soha egyöntetűség s ami még szomorúbb: a részek közt ritkán van összhang és súrlódásmentesen kapcsolódó rend; az egészet azonban átfogja néhány domináns vonás erkölcsi erővonala, amiből lassan és türelemmel állítható össze egy sohasem éles, de legalább tűrhetően hű nemzeti jBllemkép.

A magyarság-tudomány idővel bizonyára eljut odáig, hogy intézményekbe és alkotásokba épült jellemünkről megbízható képet fessen egyszer. Feladatunk azonban ma nem a tétlen önszemlélet, örökbe kapott vagy elhirlelt vonásaink fürkészése a tükör előtt. Ezt nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb időkre hagyhatjuk. Sokkal fontosabb ennél, hogy minden karakterológiai mellékgondolat nélkül szakadatlanul arra a magyarságra figyeljünk, amelynek gyökeresen meg kell újhodnia ahhoz, hogy holnap "oldott kéveként" végleg szét ne hulljon. Mivel pedig megújhodnia csak intézményeiben lehet, alapos számvetést kell tennünk a múlttal, hogy könyörtelenül félretoljuk az útból, ami hasznavehetetlen és káros.. Mert nem lehet célunk eredeti érintetlenségébe állítani vissza mindent, ami elavult és bántóan kihívó volt már, mielőtt a történelem vihara kíméletlenül keresztülgázolt volna rajta.

Nem lehet eléggé ismételnünk, hogy egy jobb és tökéletesebb, új értékek teremtésére alkalmas ország kitervelésére van szükség s ennek csak egy kánona lehet: a magyarságot mint azonos nydven beszélő emberek történeti sorsközösségét átátvezetni egy minden tagja számára boldogúlást biztositó szebb és szabadabb jövőbe. Nem kegyes és képmutató ráolvasással, hanem egész életberen dezkedését felölelő, általános reformmal. Mint élő organizmusnak, joga van ahhoz, hogy az egészséges fejlődésnek minden feltételével rendelkezzék s annak megszerzésében külső hatalom éppoly kér véssé korlátozhassa, mint egyes társadalmi csoportok meg nem érdemelt kiváltságos helyzete vagy szociális feszültségeket kiváltó gazdasági és politikai túlsúlya.

Az emigráció fájdalmas magyarság-élményének ezért csak akkor lesz maradandó haszna, ha képes kiérlelni magából egy mondhatnék forradalmi elhatározást a magyar" nép életviszonyainak olyan egyetemes átalakítására, mely mindenegyes magyar előtt megnyitja az utat az emberi minőség gyakorlatilag megvalósítható legmagasabb fokának eléréséhez. Ez olyan célkitűzés legyen,mely messze főiéjé emelkedik minden politikai doktrína és érdekharc elválasztó taktikai fogásainak és személyi önzésének. Mert alapjában véve nem arról van szó, hogy közülünk ki boldogéi majd otthon vagy ma akárhola világban, hanem különkülön és együttvéve fel kell készülnünk, hogy választ tudjunk adni a halállal fenyegető mostani idők döbbenetes kérdésére: lesz-e a magyarság nak.aint saját sorsa irányítására hivatott nemzetnek, még helye a nap alatt b van-e a lelkűnkben olyan világi tó erő, mellyel megfordíthatjuk a Mohács óta többnyire fekete magyar végzetet.