Hirünk a Világban, 1954 (4. évfolyam, 7-8. szám)
1954-11-01 / 7-8. szám
4 Hírünk a világban Ankétünk: "A magyar irodalom világirodalmi helyzete" GONDOLATOK A MŰFORDÍTÁS problémáiról Irta: SZIKLAY ANDOR Három évvel ezelőtt megjelent, de még az utóbbi időben is sokat vitatott “H alotti beszé d” c. versében M ár a i Sándor, egy típusként megjelenített amerikai konzulról szólva, keserű retorikai kérdést vetett fel: “Ki volt neki Ady?” Azt felelhetnénk, hogy ugyanaz volt “neki” Ady, mint Dr. Iksz Ipszilon m.kir. konzulnak Whitman. E- gyikük és egyikünk sem vetheti az első követ; keressünk és támogassunk műfordítókat, akik létezővé, hozzáférhetővé, megérezhetővé és megérthetővé képesek tenni Adyt errefelé, Whitmant amarra. Költőnemzedék műfordító nemzedék faltörő kosai nélkül nem juthat keresztül hazája és nyelve falain az egyetemes kultúra nyelvszigetek között hullámzó óceánja felé. Innen kívülről nézve, “uj idők uj dalaival” Dévénynél betörni helyiérdekű esemény csupán, ha a magyar kultúra megismertetése és hírnevének növelése a cél. Már pedig abban, hogy cél ez és hogy fontosabb, mint valaha, mindenki testvériesen egyetért édes anyanyelvűnknek ma a szülőföldön kívül fekvő területén. A magyar szellemiség, sőt a magyar lét, csak annyiban valóság — emigránsoknak és emigrálni vágyóknak — álmain túl, amennyiben élő mivolta és jövőre termettsége a szabad világ előtt bizonyítható. A bizonyítás pedig magyar nyelven csak pusztába kiáltott szó. * Cs. Szabó Lászlónak a “Magyar versek Aranytól napjainkig]’ (Anonymus kiadó", Roma,”T5Í>3Teíebe irt nagyszabású bevezető tanulmánya elektromos hatással van az emberre elragadóan megfestett panorámájával, mesteri s mégsem magiszteriális’ elemzésével eredeti szempontjaival, pallérozott magyar nyelvezetével. Van benne egy és más, amit alapos vita nélkül nehéz elfogadnirészben, vagy egészben; de több mint húsz év óta itt Amerikában Cs. Szabóénál különb magyar irodalmi értekezést nem olvastam. Annál inkább kedvetlenitett el egy-két megállapítása a tanulmány végén, ahol ezt mondja: “Még a világnyelveken megszólaló vers se tud kitörni az eredeti fogalmazás burokjából; még a francia, spanyol, olasz, német, angol és orosz vers is a franciák, spanyolok, olaszok, németek, angolok és oroszok kizárólagos birtoka ma: ad, akárhány nyelvre ültetik át akármilyen nagy költők... Nemcsak a magyar költő néma a nagyvilág előtt, a görög is az, Homeros is az, hiába fordították le angolra, franciára, németre országos hírű költők...” (LXII. lap.) Tulajdonképpen igaza van, még akkor is, ha a birtokjog kérdése a költészet egyetemességében kicsinyes kérdés és még akkor is, ha a fájdalomra valamelyes csillapitószer az, hogy végtére “nemcsak a magyar költő” lelkét és torkát fojtogatja a földrajzi határokon és nyelvi korlátokon túl hebegésre, vagy épp némaságra kárhozottság. Ámde hogyan lenne elfogadható az a távolabbi következtetés, amelyre Cs. Szabó innen jut el ? “Ahhoz, hogy a magyar költőis hallható legyen a nagyvilágban, az idegen olvasónak kell megtanulnia magyarul s nem a magyar szót kell átönteni idegen nyelvek másfajta mintáiba. Talán ennek is eljön egyszer az ideje. Nem sürgős, amíg a magyar ember becsüli és ápolja a magyar szót. Mert a költőt csak honfitársai érdeklik igazán.” (LXIII. lap.) Akár szárnyaló magyar verseknek gyalogjáró idegennyelvű változatai, akár magyar prózai remekműveknek kontároktól való át-, fel-és kifordításai ingerelték fel a kiváló Írót, kár, hogy föntebbi négy mondata négy téveszme magvait hinti el: a. ) Nem kell az idegennek magyarul megtanulnia ahhoz, hogy “a magyar költő is hallható legyen a nagyvilágban.” Csak ahhoz kellene, ha lehetne, a magyar nyelvet — s mellé minden egyebet, ami a magyart magyarrá teszi — megtanulnia, hogy egészen úgy érezze és értse a magyar költő nyelvét és szavát, mint a művelt magyar olvasó. Ne kívánjuk a lehetetlent; nyújtsuk a lehetőt. Termeljünk műfordítókat, terjesszünk műforditásokat. b. ) Minden utópiánál kevesebb köze van a valósághoz az olyan várakozásnak, hogy “talán ennek is eljön egyszer az ideje” — mármint annak, hogy Párisban, Rómában, New Yorkban, hogy ne mondjuk Djibouti-ban, Kalamazoo-ban, Benares-ben, magyarul olvassák klasszikusainkat a művelt bennszülöttek, vagy hogy majdan a tatatóvárosi, debreceni, budapesti olvasók eredetiben olvassák Shelley-t, Balzac-ot, Cervantes-t. Ennek a kulturális leányálomnak megvalósulási feltételei még számosabbaknak s nehezebbeknek tűnnek, mint azé a megjövendölt állapoté, amelyben majd “lakozik a farkas a báránynyal.” Az utóbbi hiten nyugszik; az előbbi önámitá-1 son. c. ) Nemhogy “nem sürgős”: életbevágóan sürgős és fontos mindén erőfeszítés, amellyel “a magyar szót kell átönteni idegen nyelvek másfajta mintáiba” — és viszont — a mai nagy magyar diaszpórában, még mielőtt elmeszesednének az erek a magyar szókincs és a szabad világban ma dolgozó, vagy ezután
