Hirünk a Világban, 1954 (4. évfolyam, 7-8. szám)

1954-11-01 / 7-8. szám

2

Hírünk a világban

földjén ? Jókai eleven, változatos, érdeklődést felcsigázó elbeszélő modora olyan tanulságokkal szolgál-e, amely szerint a mot juste elvét mellőző irónakkönnyebb a külföldi olvasó szivét megfogni, mint annak az Írónak, aki — teszem fel Kemény Zsigmond — a jellemzés és elemzés művésze ? Egy spanyol barátom azt mondotta, hogy Federico Garcia Lorca olyik angol fordításban úgy hangzik, mintha egy spanyol cigány folyékonyan dadogna egy nehezenmegtanult nyelven. Jean Anouilh L' Invitation au Chateau c. színdarabját Christopher Fry átültetésében Ring around the Moon cimmel játszották az angliai és amerikai színpadokon. Egy francia ismerősöm megjegyezte, hogy az “átdolgozás” azért kellett, mert a színdarab szószerinti fordításban lapos volna. Nyilvánvaló, hogy olyan “nyugati” nyelvek, mint a spanyol vagy a francia, benső' zenéjükkel és színükkel tiltakoznak a “hűséges” fordítás ellen. A magyar nyelvvel kapcsolatban a problémák sokszorozottak.Dehát tudunk megbízható magyar Shakespeare fordításokról s Shakespeare esetében tagadhatatlanul lényeges a kifejezés hitelessége. Zsukovszkij, a 19-ik századbeli orosz iró szerint a forditó riválisa az eredeti alkotónak; ebbóT észszerűen arra következtethetünk, hogy mint “rivális” egyenrangúnak tekintendő a teremtő szellemmel. Arról volna szó, hogy a magyar művek fordítói nem művészei az angol nyelvnek ?

Vannak műfordítók, akik nem ismerik a szó felelősségét. Nyelvi s esztétikai érzék nélkül fordítanak. Meggyőződésem, hogy az amerikai kritikusok s olvasók a művészietlen fordítások miatt is mellőzik a magyar műveket. Persze tudomásul kell vennünk azt is, hogy a kiadók üzleti szempontból Ítélik meg a könyv értékét. Nemrégiben W.H.F. Lamont, az ainerikai irodalomtörténész, a Books Abroad nevű folyóiratban rámutatott arra, hogy jónéhány kitűnő külföldi regényt nem fordítottak hngolra; ugyanabban a a folyóiratban Monroe Stearns, a Prentice-Hall nevű ismert könyvkiadó cég egyik vezető tagja válaszolt neki, kijelentvén, hogy a kiadó nem lehet “önzetlen” a fordítandó művek kiválasztásában (a múltban az amerikai kiadó nem egyszer az volt) s figyelembe kell vennie a kereskedelmi szempontokat. Szóval a külföldi regény legtöbbször “rossz üzlet”. Stearns megjegyzi, hogy kevesebb hasznot hoz, mint az amerikai regény. — De függetlenül ettől a “gyakorlati” kritériumtól, a magyar irodalmi művek angol nyelvű elhelyezését illetőleg hadd utaljak a következő nehézségekre;

1. A forditó hiányos angol nyelvtudása. Egy nyelvet akkor tudunk, ha vérünkké válik; a nyelven játszani kell s álmodni. Ez a nyelvismeret lényege. Sokan (nem éppen fordítók) nagyszerű angol nyelvismeretet tulajdonítanak maguknak, mert az amerikaiak jóakaratból hajlandók ólcet megdicsérni. A forditó barbár nyelvérzékének a lefordított mű adja meg az árát. Figyelembeveendó' az is, hogy európai magyar kultúránkban az angol nyelvnek alig volt szerepe; s akik a nyelvet bírták, az “English English”-t beszélték s nem az amerikai angolt. Mark Twain vagy Ring Lardner szókincse sokban eltér az angliai angoltól. Móra Ferenc vagy Tamási Áron tájszólásaira nincsenek művészileg megfelelő' “slang” kifejező - sek.

2. Zárkózottságában vagy nyíltságában világviszonylatban a magyar lélek regionalista természetűnek látszik. Mennél urbánusabb egy iró, annál Kevésbbé bonyolult feladat műveinek átültetése, noha ilyenkor is számolnunk kell-árnyalatokkal (ebben a pillanatban Márai Sándorra gondolok), amelyek a fordítást megnehezítik. A magyar végzet mivoltából következik, hogy lírában, elbeszélő' hangban, rhetorikában s drámai megnyilatkozásban az iró egyénisége s a nemzet lelke szorosan egymáshoz tartozik. A- kár romantikus vagy realisztikus az iró, akár “hazafias” vagy “kozmopolita”, műveinek vonatkozásaiból alig lehet kikapcsolni a magyar fátumot. Ami a magyarnak érték, az amerikainak legfeljebb különös s nem is különös érdekfeszitó' értelemben. Példaképen hadd említsem, hogy Zilahy Lajos regényei inkább tárgyi, mint kifejezetten művészi szempontból érdeklik az amerikaiakat. Úgy Ítélik meg őket, mint a jobbfajta “best seller”-eket s a komoly kritikusok a “tiszta irodalom” elvét elvétve alkalmazzák rájuk.

3. Az amerikai kritikusok bizonyos elisne réssel adóznaka Broadway és Hollywood magyar színműíróinak; technikai ügyességüknek s ötletességüknek. Babits Mihálynak az a megállapítása illik rájuk, hogy “a határokon az ügyesség megy át és nem a zseni.’-’ Nagyjában modernizált Seribére emlékeztetnek “wel 1 made play”-szerű színdarabjaikkal. A forditások s átdolgozások az amerikai közönség Ízléséhez s igényeihez mértek.

4. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy az elmúlt három évtizedben az amerikai szépirodalom és kritika óriásit fejlődött. Ma már ott tartunk, hogy európai regényírók, főként olaszok, de franciák is, Faulknért, Hemingwayt és Dos Passost utánozzák. Ilyen körülmények közepette a fordított munkák esetében nem elegendő az európai “zománc”, hanem fontos, hogy művészileg megüssék a mértéket összemérve a hasonló jelentőségű amerikai művekkel. A költők közül John Crowe Ransom, Allen Tate, Robert Frost s mások nemcsak Angliában, hanem az európai kontinensen olyan tekintélyre tettek szert, amely nevetségessé teszi a leereszkedő' véleményt azok részéről, akik még mindig “kezdetleges” amerikai kultúráról fecsegnek. Az amerikai regényírók, elbeszélők s színműírók, mint lélekbúvárok s társadalomrajzolók s mint stiluskisérletezők figyelemreméltó teljesítményekre hivatkozhatnak; s akár elfinomodott a magyar iró, akár őszinteségében nyers, akár világfi, akár a valóság meg nem alkuvó ábrázolója, “handicap”-pel indul, mert olyan kultúrán nevelődött,. mely sokszor homlokegyenest ellenkezik mindazzal, amit az amerikai Írók kívánatosnak s az amerikai olvasók érdekesnek minősítenek. Még Thomas Mann, Herman Hesse, André Gide vagy Marcel Protist esetében is — pedig ó'k világhírűek — a műveltebb amerikai olvasó óvatos álláspontra helyezkedik; leginkább a képzett kritikusok vagy rokonlelkek méltányolják őket kellőképpen.

5. Mit mondjak a magyar klasszikusokról ? Balas-