Hiradó, 1965. január-június (44. évfolyam, 1-25. szám)
1965-05-06 / 18. szám
híradó 8. OLDAL Thursday, May 6, 1965 Napsugár egy régi ház falán Meleg nyári estéken addig jár ki az ember a nyugati pályaudvar perronjára hallgatni a távozó vonatok halkuló zúgását, mig végre egy nap nem tud ellentállni a vágynak és vonatra Ül, hogy mekeressen egy várost, valahol tizenkét esztendő mohosodó emlékein túl, ahonnan sokkal könnyebb szívvel indult el egyszer, mint amillyel most arrafelé igyekszik. Ha másképp nem, legalább kisértés formájában mindenkivel megesik az, legföljebb annyi különbséggel, hogy nem mindenki a nyugati füstös üvegtetője alól vág neki az útnak. A múltban sok vonat indult, legkivált nyári éjszakákon. A fülke fekete bőrpárnáin reszketve szaladgál a lámpa bágyadt sugara és a szénaszagu mezők sürü homályában álmosan kattog a vonátkerék: kefekötő, kefekötő, kefekötő .. . Úgy, mint tizenkét éve. Egy-egy kis állomáson megszakad az egyhrangu muzsika s a nyugtalan, ideges csendben csak a szemaforcsengő csirpelése hallatszik. Aztán megint elkezdődik a tréfás, álombaringató mor-Irta: KÁRPÁTI AURÉL molás: kefekötő, kefekötő... Éjfél már régen elmúlt. Néha egy kóczos akáczfa előremerészkedő lombcsomója simítja végig az ablaküveget. Langyos szél hulláma veri a vonat két oldalát. Alacsony leveles erdő csendjén visszhangos csattogássá élénkül a mozdony zúgása. Ez már ismerős vidék. Most száll el fölöttünk a keskeny, vasrácsos átjáróhid és a gép hosszú, panaszos sivitással jelzi a határt. A keleti ég alján ezüstös kékség támad és messze a síkon fehérleni kezdenek a tanyák. Dohogva rohan a vonat s kormos füstpántlikája itt leng az ablak mellett. Az őrház mint a káprázat ugrik el az üveg előtt. Azután csendesedik a zugás, a füst eltisztul s fölcsillanak a gőzmalom kivilágitott ablaksorai. Öt sor egymás fölött. Mögöttük mintha örökké egy óriás darázs dongana. A lapostetejü szürke raktársor lassan húzódik mellettünk és a váltók vörös lámpái melett nagyokat zökkennek a kocsik. A vonat megáll. Két perc múlva már künn vagyok a hosszú nyárfasorban, amely a város széléig vezet. Hűvös hajnali szél suhog a tömött lombok közt s eszembe jut a temető. Ott is igy zúgott örökké a szél, a legcsendesebb nyári alkonyatokon is, mig én egy sir előtt térdelve csendesen mondtam anyám szavai után a Miatyánkot. A temető dombon volt és a lebukó nap rézsútos napsugarai aranyos köddel szórták tele poros bokrait, apró keresztjeit. Lenn, a domb alatt, a hosszú deszkakeritéses udvarokban ugattak a kutyák. És a fák zúgtak, folyton zúgtak. A Sirató felé kanyarodó keskeny utca összeboruló fái alatt még egész sötét van. A sarkon egy halvány petróleumlámpa ég. Messziről kakasszó hallatszik. Álmositó, nyugalmas csend van mindenfelé és a kis fahid korlátjának dőlve bámulok bele az utca békés homályába. Lenn az árok fenekén alig csillog a békasós viz keskeny szalagja és a széles, poros lapulevelek lustán hajlanak fölfelé. Vájjon van-e még a gyepes árokparton órafü, a mi összesodorva lassan fordul körbe, mint az óra mutatója? És ott jobbra a harmadik ház olyan-e még, mint mikor egy őserdőkről álmodó kis fiú játszotta az udvarán. Sólyomszem történetét? Nem merek odamenni elébe a fehérdereku eczetfák alá, amiknek törzsébe még ott van bevésve egy leánynév és alatta az évszám: 1893. Esztendők vágyódása, szép bánatos romantikája foszlik szét ezen a hajnalon. Jobb lenne most igy, innen, visszafordulni és elmenni, hátra sem pillantva többet. Nem kellene megkeresni soha azt az utcát, ahol a gyerekkorunkat hagytuk. A szivárványos kúthoz, ahonnan kis cserépkorsóban hordtuk esténkint a vizet, kár elmenni. Kiszáradt régen ... És mégis, mégis eljövünk, szorongó reménykedéssel, gyötrődve és dobogó szívvel: hátha velünk másképp történik minden, hátha mi csak örülni fogunk, nem csalódni! ? Ezért vagyok itt én is. A túlsó sor végén most nyitja a mühelyajtót a sánta kovács. Piros láng lobban fel a tárt ajtó mögött s nemsokára fölhangzik az üllőre csapódó kalapács csengése. Olyan, mint a friss reggeli harangkszó. A templom órája hármat kongat, aztán végigbug a fák, a meredek, zsindelyes háztetők és a lapos, széles udvarok fölött a toronyőr elnyújtott kürtszava. A sarki lámpa fénye egyre sápad s egyre több világos folt lopakodik be a fák alá. Az ég csupa szikrázó aranyos kékség, hajnali kékség. Már egészen kivilágosodott. Lassan, tétova léptekkel kanyarodva le a hídról a kocsiút közepére s megyek befelé a keskeny, görbe utcába. A finom lisztszerü porban szinte elmerül a lábam s a szürke réteg nesztelenül borul össze a cipőm fölött. Ez itt a Fodor porta. Kicsi, fehérre meszelt ház, a fal mentén sárga agyagpadkával. Horpadt, tetejéből mintha még most is huzgálnák a sárkány készítő gyerekek a nádat, olyan kuszsza, fölborzolódott. Csak a csillogó zöld moha lett több rajta. És most elérek a három fehérderekü ecetfa elé, amik vörhenyes koronájukkal kétoldalt szelíden hajlanak rá egy öreg iház zsindelyes födelére. A korhadt kerítés alján még látszanak a kiütött csomók, keskeny hasadékok, amiken keresztül egy kis fiú nézte sóvárogva a poros utcát, a világot. 1 Hátul, a Szalisznyó Jánosuk kertje mögött most kel föl a nap s a régi ház ormán hirtelenül lágyul egy ragyogó sugár. íReszkető, fényes, meleg napsugár. És én elszorult szívvel, szomorú döbbenéssel állok ott a süppedő porban és nézem a szikrázó ablakokat, a harmatos ecetfákat és azt a bolondos tiszta első napsugarat, amely ott ragyog egy régi ház falán. Tizenkét éve láttam utoljára igy ezt a képet és azóta sohasem jutott eszembe, hogy tizenkét év alatt minden derűs, nyári hajnalon ott játszott az első napsugár a régi ház homlokán. Közönyösen jártam füstös, zajos pesti utcákon, ahova a hajnal gyáván, megalázkodva és álmosan lopózik be, kávéházak terraszán ültem, aludtam idegen és egyforma szobákban és elfelejtettem ezt a régi első sugarat, amellyel most szóba állok; — Barátom, régi gyerekkori barátom, bocsáss meg, hogy megfeledkeztem rólad, de én messze utakon jártam és nagyon megváltoztam. Te olyan vagy most is, mint tizenkét év előtt. Itt minden a régi maradt; a rozsdás castorna, a befirkált kerítés, az alacsony kis ajtó, a fák, a verebek és a hajnalok, minden. Én lettem csak más, én koptam, fakultam és vesztettem csak azóta. Te szép, fiatal, gyönyörű napsugár, ki itt születsz megé reggelemként ezen a falon, hogy most elébem kerültél? Megbocsátod-e, hogy a pajtásaidat, azt a többi sok sugarat, amit inmen magammal vittem, tizenkét nehéz esztendő alatt tékozlón szétszórtam, könnyelműen elvesztegettem itt-ott a világban ? És megérzed-e az én szomorúságomat, aki most üres szívvel jöttem ha-za érted, érted, az első, utolsó, ittfelejtett árva napsugárért? Hanem a napsíugár nem felelt. Ő jobban, egészen elfelejtett engem és én éreztem, hogy többé sohadem fog megismerni. Hiába jöttem. Itt minden a régiben maradt és én hiába mennék be a régi házba, abiakai mögött a régi élet folyik és én csak olyan idegen lennék ott, mint tizenkét évvel ezelőtt a nyugati pályaudvar forgatagában voltam. A napsugár ujjongva, boldogan ugrált a régi ház falán és idegenül nézett rám vissza. Csiripelő verebek fürödtek aranyos porában. A régi, sok év előtti verebek. És én elégedetlenül, csalódottan és még szegényebben indultam vissza, kifelé a gyerekkor utcájából, ahol holnap ilyenkor megint fölragyog egy magányos napsugár a régi ház falán. SZERELEM KEFARJAI Irta: KERTÉSZ MIKLÓS Hála az égnek, nem volt rajta rostély, a magasság sem volt olyan jelentékeny, hogy egy ugrást meg ne lehetett volna kockáztatni. , A herceg elfoglalta a külső szobát. — Nem igen válogathatunk, — mondta. — Egyik olyan, mint a másik. Ha ezt választja, akkor a másik lesz az enyém. Remélem, itteni tartózkodásunk nem lesz hosszú. Amint a kocsi készen lesz, rögtön megyünk. Addig is iparkodjék aludni. Vigyázni fogok magára. Vigyázni fog! Éppen ez volt az, amitől Rózsika legjobban félt és amit mindenáron meg szeretett volna gátolni. Szívesebben vette volna, ha elalszik, nem pedig azt, hogy vigyázni akart reá. , A herceg most az egyszer nem igyekezett kitalálni gondolatait, mert bizonyára már gyaníthatta őket és folytatta: — Én a mellékszobában fogok tartózkodni. Töltött revolveremet minden eshetőséggel szemben készen fogom tartani. Ha a korcsmárosnak eszébe jutna megvizsgálni erszényünket, ami Oroszországban nem tartozik a ritkaságok közé, hát akkor méltó fogadtatásban fog részesülni. Aludjék jól, Rózsika! És most még egyre akarom figyelmeztetni. Nagyon kérem, ne tegyen szökési kísérletet, mert úgy is hasztalan lenne, nem bírna elmenekülni, mert én nagyon éber tudok lenni, a legcsekélyebb neszre is felfigyelek és talpra ugróm. Azonfelül Iván is itt van, akinek meg van hagyva, hogy az ablakok alatt őrt álljon. Tehát ne is próbáljon kiugrani, mert ezáltal csak saját magának ártana ok nélkül. Ezek előrebocsájtása ueán nyugodalmas jó éjt kívánok önnek. Verjen ki fejéből minden más gondolatot és igyekezzék aludni. Ezt mondva, Szlatkin kiment a szobából. Rózsika magára maradt kétségbeeséssel szivében. Nem tartott sokáig, midőn már Ivánt is köhécselni hallotta az ablak alatt. — Istenem, tehát nincs menekvés? — tördelte kezeit Rózsika. — Fent a herceg vigyáz reám, lent pedig szolgája. Mindkettő egyaránt szemenszedett gazember! XI. FEJEZET Oroszország hómezein Rózsika meg volt győződve, hogy a mellékszobában tartózkodó Szlatkin herceg mindent inkább megenged magának, csal alvást nem. Ez a különös ember olyan vasakarattal birt, mellyel teljesen le tudott küzdeni minden emberi gyarlóságot. Ha mondja, hogy nem alszik, akkor úgy van. Az egész utón sem aludt, legfeljebb egyszer-kétszer bólintott a fejével, de valóságos álom nem jött szemére. És nem jött most sem. Rózsika csak azon csodálkozott, hogy kibírja. Valóban vas idegekkel bírhat ez az ember. Rózsika azt is sejtette, hogy ha most nem kínálkozik kedvező alkalom a szökésre, akkor ez soha többé nem fog ismétlődni. A herceg kastélyától már nem lehetnek messzire és ha egyszer ott lesznek, akkor mindennek vége. Akkor a szökés legcsekélyebb reményétől is le kell mondania. Ekkor kinyílt az ajtó és egy orosz nő lépett be, teaíorralót hozva, melyet letett az asztalra. Az ajtót betette maga után. Rózsika tehát egyedül volt. Szlatkin a külső szobában tartózkodott. Rózsika semmikép sem akarta elszalasztani a kedvező alkalmat és rögtön megszólított aa korcsmároslányt. Natalka nagy szemekkel bámult reá, aztán a fejét rázta, annak jeléül, hogy nem érti az idegen nő szavait. Rózsika kétségbe volt esve. Ekkor eszébe jutott valami. Párisi tartózkodása alatt többször hallotta, hogy Oroszországban igen sokan tudnak franciául az uriosztálybeliek és a nép közüli s azok, akik uraknál szolgálatban állanak. — Natalka, — súgta neki Rózsika, francia nyelven.— Hallgass ide! . »mm* Natalka, aki ezalatt az asztal elrendezésével és a tea előkészítésével volt elfoglalva, ismét csak fejét rázta és nagy szemével ép olyan értelmetlenül, bámult rá, mint előbb. Most azonban részvéttelj esebbnek látszott, mivel, észrevette, hogy a szép idegen nő, aki még olyan fiatal, valami nagy bajban lehet és talán segítségére lenne szüksége. Rózsika látta rajta, hogy részvéttel viseltetik iránta és minden elképzelhető nyelven elkezdett hozzá, beszélni, még tótul is, abban reménykedve, hogy szláv létére Natalka talftfr Ámde a korcsmáros leánya ismét tagadólag rázta fejét.'Rózsika kezeit tördelte kétségbeeségéven. Szeretett volna kiabálni, de nem tehette, mert ezzel figyelmessé tette volna a másik szobában virrasztó herceget. Ekkor Natalka közelebb ment hozzá és jelekkel tudtára adta, hogy ő azért nem beszélhet, mert néma. — Néma! — kiáltott fel Rózsika. — De a következő pillanatban egy reménysugár villant meg agyában. Ha igy áll a dolog, akkor ő ezzel a leánnyal könnyen megérteti magát. Volt ugyanis Morvay doktor tébolydájában egy-két siketnéma, akikkel csak jelek segítségével lehetett érintkezni. Rózsika megtanulta a némák jelbeszédét, mely jóformán az egész világon egyforma és nagyban reménykedett, hogy ezzel a leánynyal minden bizonnyal meg fogja magát értetni ezzel a beszéddel. Még örült is egyrészt, hogy a leány néma, mert tapasztalásból tudta, hogy az ilyenek roppant fanatizmussal bírnak és ha egyszer magukat valamire elhatározzák, akkor azt minden körülmények között meg is valósítják. — Tehát néma vagy? — kérdezte Rózsika és kezével, szemével, ajkával azokat a mozdulatokat vitte véghez, melyek a némák nyelvén azt a fogalmat kifejezik. A fiatal orosz nő egy percig megdöbbenve nézett rá. Rózsika maga it óriási izgalomban volt, mert most el kellett dőlni, van-e remény ahhoz, hogy ezen az utón megértik egymást és Natalkát a maga céljainak és trveinek megnyerheti-e? i Natalka csakhamar összeszedte magát és kezét előbb magasra emelve, jelekkel válaszolt, hogy érti őt, csak folytassa a jelbeszédet. Rózsika is megértette őt; örömében csaknem felkiáltott, mert most már biztosra vette, hogy Natalkát megnyerni a maga részére. De most kétszeresen kellett vigyáznia magára, nehogy az előszobában virrasztó Szlatkin herceg a legcsekélyebbet is észrevegye. Talán már gyanakodik is, mert Natalka kissé sokáig rendezte az asztalt. — Fogoly vagyok! — jelezte Rózsika. — Ments ki engem annak az embernek a kezéből, aki engem idehozott és jelenleg az előszobában tartózkodik. Tekints bennem egy szerencsétlent és ha csepp irgalom van benned, engedj engem innen valamely környékbeli városba. — Megteszem, — intett vissza Natalka. — Olyan könnyen megy az? — Bizony nem könnyen. De nem bánom. Életemet úgyis meguntam. Nem törődöm vele, ha agyon is vernek. Ha a herceg nem is, de apám kétségkívül agyonver, amiért a gazdag vendéget igy kijátszom. — Akkor csőditsd ide a falubelieket. Izgasd őket.^s ők ki fognak szabadítani. — Oh, nem, nem, — intett Natalka élénken. — Erre ne számíts. A te urad orosz és mint ilyen, ismeri az orosz parasztokat, akik egy kevés pálinkáért még téged is agyonvernének, Nem, nem! Ilyesmiről le kelll mondanod, mert Oroszország a sötétség országa. — Sötétség országa? — rebegte Rózsika maga elé. — Oh, ez nagyon is igaz. Sötét ország ez. Tehát nem tudsz semmiféle utat és módot a menekülésre? — Egyet tudok, de ahhoz nagy bátorság kell. . i , — Őh, beszélj! Nekem ne lenne bátorságom, mikor életemről és becsületemről van szó? Csak add tudtomra gyorsan, mit kell tennem, és én mindenre kész vagyok. Nem riadok vissza semmitől sem, csak mutasd nekem a menekülés útját. — Látod ezt a bubos: kemencét?, — kérdezte Natalka — kívülről fütik. Ha a túlsó oldalán egy rést ütsz, azon át kibújhatsz a folyosóra és onnét az ablakon át kimenekülhetsz. IPS. — De az ablak jó magas, — jegyezte meg Rózsika. — Nem hoznál nekem kötelet is? — De igen. Ezt megtehetem, — intett Natalka. — Valami ürügy alatt azonnal visszatérek és elhozom neked azt, amit kívántál. v , í. • j Elsitetett. Szlatkin a második szobában az ajtónál ült és megfeszített figyelemmel hallgatózott, de mivel még csak halk suttogást sem hallott , gyanú nem keletkezett benne és csendben maradt. Natalka csakhamar visszatért, a kötél ruhája alatt volt, két kanalat azonban tüntetőleg kezében tartott. A herceg látta ezt és nem szólt semmit. Csak hadd végezze, el a dolgát, úgy, amint kell, — gondolta. Az orosz riő a kötelet gyorsan a kemence mögé rejtette és intett neki, hogy most lásson munkájához. — Félned nem kell, — mondta. — Én majd a folyosón keresek magamnak valami dolgot. u/. — Tudod, hogy a herceg kocsisa az ablak alatt őrködik? —■ kérdezte Rózsika a némák nyelvén. — Tudom. Láttam is már. De az ablak, amelyen át menekülni fogsz, a ház ellenkező oldalára néz. Ezután Natalka eltűnt a kemence mögött és benyomta az oldalát. A nyílást annyira kibővítette, hogy egy ember keresztül férhetett. Mikor előjött, intett neki, hogy az ut már meg van csinálva, most csak menekülni kell. Hanem előbb egyen valamit és igyon teát, mert majd sokáig kell gyalogqlpia, — mutatta. Rózsika összerázkódott. Belátta, hogy ez igen veszedelmes vállalkozás, de erőt és bátorságot merített a gondolatból, hogy mindezt Aladárért teszi, aki börtönben sínylődik és annak a veszélynek van kitéve, hogy vérpadra hurcolják olyan bűntett miatt, melyet nem ő követett el. — El vagyok szánva a menekülésre, — szólt Natalkához fordulva. , <* — Menj hát. — Vezéreljen az Isten. Szerencsés utat kívánok. C — Oh, mennyire fáj, Natalka, hogy most szegény vagyok. Jelenleg képtelen vagyok kellő jutalomban részesíteni téged. A néma lány megértette ezt és élénken csóválta fejét. Azután megragadta Rózsika kezét és a kemence felé mutatott. — Fogadj hát legalább egy csókot, talán majd szerencsét hoz neked, — intett Rózsika és kéziére ölelte a néma lányt, ajkával megérintette száját és homlokát. — Úgy tettél velem, mintha nővérem lennél, azért hálás leszek holtom napjáig. Talán lesz mély olyan idő, hogy valamilyen alakban viszonyozhatom neked vivességed^t. (Folytatjuk)
