A Magyar Hidrológiai Társaság XXXIV. Országos Vándorgyűlése (Debrecen, 2016. július 6-8.)
9. szekció. A VÍZGAZDÁLKODÁS TÖRTÉNETE - 10. Kovács Kálmán Árpád (Veritas Történetkutató Intézet): Az osztrák Államtanács és a magyar vízügy fejlődése (1761-1772. 11. Körösmezei András (Környezetvédelmi és Vízügyi Levéltár): A Környezetvédelmi és Vízügyi Levéltár vízimalmokra vonatkozó iratanyagának bemutatása néhány példán és a malomkutatás a levéltárban
erőkoncentráció szükséglete elé kerülhessen. Az Államtanácsnak ezt az udvari kormányzatban betöltött centrális szerepét ki kell egészítenünk azzal a ténnyel, hogy a vízügy három akkori területe egészen más érdekek befolyása alatt állhatott. Az ármentesítés és vele összefüggő telepítésügy (Impopulation, Kolonisation) egyszerre volt kamarai és földesúri érdek. A (malom)ipari felhasználás a földesúri haszonvétek körébe tartozott, de a (jobbágy)közösségeknek is lét(fenntartási) érdekeibe vágott. A szállításügy egyszerre volt a szűkebb kamarai (só és fa) valamint a merkantilista-kameralista állam-gazdaságtani érdekek területe. Ez utóbbi végcélként alapvetően a kereskedelmet és a vele összefüggő pénzforgalmat kívánta fellendíteni és vele együtt a központi állam céljaira lecsapolni. Ráadásul a vízügy adóügyi kérdés is volt. Erdélyben és a Temesi Bánságban a bécsi udvar figyelmen kívül tudta hagyni az 1741-es pozsonyi diéta által kimondott „ne onus inhereat fundo” [szabad fordításban: tilos a földalapú adózás] elvet. Előbbi országrészben az adóügyi reformok kapcsán több szempontból is újra kellett szabályozni a hajósnépesség adóügyi állását, utóbbiban az 1768-tól induló „újberendezkedési” folyamat foglalkozott a vízjárta és a szikes földek adóügyi besorolásával. Nem véletlen tehát, hogy a korban foglalkozott vízügyekkel a Magyar és Erdélyi Udvari Kancellária, az Udvari Kamara, a Haditanács (sokszor a határőrvidékek gazdasági helyzete, sokszor a katonaság mint békeidős munkaerő-tartalék révén), a Bánáti Ügyosztály, a miniszteriális Banco-deputáció (udvari kormányszervként létrehozott központi bank), a Pénzverési és Bányaügyi Igazgatóság, a Kereskedelmi Tanács (Hof-Commercien-Rath) és az Államgazdasági Deputáció (Staats- Wirtschafts-Deputation). Ezek anyagai a történeti fejlődésnek megfelelően eltérő helyekre, levéltárakba és állagokba kerülhettek, és eltérő mértékben érintették őket a mostoha idők pusztításai is. A korabeli vízügy aktái így számos helyen és fonóban szétszórva, rendkívüli erőfeszítéssel lennének csak egybegyűjthetők. Különös jelentőséggel bír tehát számunkra az a tény, hogy volt egy szerv, ahol ezek az ügyiratok tartalmi összefoglalásukban, kivonatos megfontolásaikban és döntésileg tükrözött uralkodói akaratban lenyomatot képezhettek. Az Államtanácsnak 1785-ig nem volt magyar tagja. Tagjai a német birodalmi területekről (Würzburg környékéről), Alsó- és Felső-Ausztriából, Cseh- és Morvaországból, Krajnából (a mai Szlovéniából) verbuválódtak. Ahogy azt Ember Győző észrevette, az államtanácsosok mielőtt az Államtanácsban magyar ügyekkel foglalkoztak volna, Magyarországot és a magyarokat alig ismerték. Nem vonhatták ugyan ki magukat az udvarban kialakult ilyenolyan általános vélemények hatása alól, de mégis alapvetően az ügyiratok alapján kellett megérteniük a magyarországi viszonyokat, és ezek tanulmányozása közben kellett - amennyire lehetséges volt - beleásniuk magukat a magyar politika-, gazdaság- és társadalomfejlődés rejtelmeibe. Vótumaik így egy tanulási, alkalmazkodási folyamat
