A Magyar Hidrológiai Társaság XXXIV. Országos Vándorgyűlése (Debrecen, 2016. július 6-8.)

8. szekció. VIZES ÉLŐHELYEK VÉDELME - 6. Dr. Dévai György - Miskolczi Margit (Kossuth Lajos Gimnázium, Tiszafüred) - Jakab Tibor (DE): A Nagy-morotva élőhelyi sokszínűsége a szitakötő-fauna alapján

legnagyobb. Előfordulási viszonyai hű képét adják a Nagy-morotva jelenlegi állapotának, ill. további beavatkozás nélkül a várható sorsának is.

A hazánkban szórványosan előforduló fajok közül a Nagy-morotvából az Aeshna viridis és az Epitheca bimaculata mellett még a tavi szitakötőt (Anax parthenope) mutattuk ki. Ez a pontomediterrán faunaelemnek tekinthető faj az utóbbi időben egyre gyakrabban kerül elő, elsősorban gyorsan felmelegedő és dús makrovegetációjú kistó típusú vízterekből, s a hasonló élőhelyigényű és szintén egyre expanzívabb, holomediterrán faunaelem-típusú déli szitakötővel (Crocothemis erytraea) együtt a klímaváltozás egyik előhírnökének tekinthető.

A Nagy-morotvából előkerült egyetlen országosan ritka faj, az érces szitakötő (Cordulia aenea) az Epitheca bimacu/ata-hoz hasonlóan nyugat-szibíriai faunaelem, s élőhelyigényük is megegyező. Együttes előfordulásukat az imágók nagy mértékben eltérő etológiái sajátosságai és lárvális habitatjaik különbségei teszik lehetővé. Örvendetes, hogy a Nagy-morotvában ennek az értékes fajnak ma még viszonylag életerős, bár a korábbihoz képest mennyiségileg mindenképpen csökkenő állománya található.

A kisszitakötők (Zygoptera) közül a Nagy-morotvánál a kék légivadász (Ischnura elegáns) és a gyakori légivadász (Coenagrion pulchellum) tekinthető dominánsnak. Az Ischnura elegáns az egyik legközönségesebb hazai kisszitakötőfaj, széles élőhelyspektrummal, a szennyezéssel és a zavarással szembeni viszonylag nagy tűrőképességgel. Mindennek köszönhetően a horgászatilag intenzíven hasznosított víztereknél is általában nagy egyedszámban található. A Coenagrion pulchellum a nagyobb nyílt vízfelületű és gazdag vegetációjú vízterek jellemző kisszitakötőfaj a, a Nagy-morotva tehát tipikus élőhelyének számít. Jelentősnek tekinthető még a két Erythromma-faj, a fürge légivadász (E. najas) és a zöld légivadász (E. viridulum) előfordulása, ami nem meglepő, hiszen ez a két kisszitakötőfaj - időben egymást váltva - elsősorban a nagy hínármezőkkel jellemezhető állóvizeket népesíti be nagyobb számban. A kisszitakötők közül meglepőnek tekinthető a rablók (Sympecma- és Lestes-fajok) csekély száma és két képviselőjük, az erdei rabló {Sympecma fused) és a lomha rabló (festes sponsa) csekély mennyisége, mivel ezeknek a mocsarakra jellemző szitakötőknek a markáns előfordulására a Nagy-morotva külleme és állapota alapján számítani lehetett. A csak egy felmérési helyről, a zsilip közeléből előkerült két további kisszitakötőfaj, a levéllábú szitakötő (Platycnemis pennipes) és a sávos szitakötő (Agrion splendens) itteni jelenléte a Nagymorotva egészétől eltérő lokális viszonyoknak köszönhető, hiszen ez a két faj kötődik a vízáramláshoz, de legalább az intenzívebb vízcseréhez.

A nagyszitakötők (Anispotera) közül az előbbiekben már bemutatott öt mennyiségileg is jelentős faj (Anaciaeschna isosceles, Anax parthenope, Cordulia aenea, Epitheca bimaculata, Crocothemis erythraea) mellett még hármat lehet ilyen szempontból kiemelésre érdemesnek tartani. Az óriás-szitakötő (Anax imperator) a nagyobb nyílt vízfelületű, gazdag és változatos vegetációjú vízterek jellemző nagyszitakötőfaja, a Nagy-morotva tehát tipikus élőhelyének számít. A szőrös szitakötő (Brachytron pratense) a nagyobb kiterjedésű, gazdag emerz vegetációjú, elmocsarasodó állóvizek lakója, így számottevő jelenléte a Nagy-morotvában várható is volt. Ugyancsak számítani lehetett a fehér pásztor (Orthetrum albistylum) meghatározó jelenlétére is, hiszen ennek a zavarást jól tűrő fajnak az egyedei mindig szép számmal élnek a horgászok által megtisztított nyílt partszakaszokon. A hazánkban általános előforduló, a legkülönbözőbb típusú víztereket egyaránt benépesítő alföldi szitakötő (Sympetrum sanguineum) mérsékelt jelenléte és más Sympetrum-fajok (pl. S. meridionale, S. vulgatum) hiánya meglepő, akárcsak a zavarást szintén jól tűrő vízipásztor (Orthetrum cancellatum), vagy a mocsarakra jellemző gyakori acsa (Aeshna affinis) és négyfoltos acsa (Libelhda quadrimaculata) alkalmi előfordulása. A fokozatos elmocsarasodásra utal viszont a nádi acsa (Aeshna mixta) számottevő jelenléte, mivel ez a faj a kistóból a mocsár felé átmentet mutató vízterekre tekinthető leginkább jellemzőnek.

13