A Magyar Hidrológiai Társaság XXXII. Országos Vándorgyűlése (Szeged, 2014. július 2-4.)
1. szekció. VÍZGYŰJTŐGAZDÁLKODÁS - 2. szekció. A VÍZKÁRELHÁRÍTÁS IDŐSZERŰ FELADATAI - 14. Lovas Attila - Fazekas Helga (KÖTIVIZIG): Árvízi tározók üzemirányítási és üzemeltetési mintaszabályzata - 15. Lucza Zoltán (FETIVIZIG): A vízkárelhárítás időszerű feladatai - 16. Maller Márton (ÉDUVIZIG): Települési vízkár-elhárítási tervek készítésének tapasztalatai - 17. Dr. Mecsi József (PE): 2013-as árvízhullám hatása Mohács térségében - 18. Mrekva László (EJF): A kockázatkezelés, mint a reziliens városi árvízgazdálkodás hatékony eszköze
Amikor a rezilienciáról, mint jelenségről beszélünk, akkor egyfajta holisztikus, többváltozós szemléletmódról beszélünk, mely a környezet és a kockázat közötti kapcsolatot kutatja. Masten (1997) szerint a reziliencia a sikeres alkalmazkodás folyamata, képessége, vagy kimenete a kihívást jelentő vagy fenyegető körülmények ellenére. A reziliencia jelentése (Békés Vera -A reziliencia-jelenség, avagy az ökologizálódó tudományok tanulságai egy ökologizált episztemológia számára c. írásában): „rugalmas ellenállási képesség, azaz valamely rendszernek - legyen az egy egyén, egy szervezet, egy ökoszisztéma vagy éppen egy anyagfajta - azon reaktív képessége, hogy erőteljes, meg-megújuló, vagy akár sokkszerű külső hatásokhoz sikeresen adaptálódjék.” A reziliencia, mint fogalom számos tudományágban használatos. A vízgazdálkodással összegfüggésben lévő rezilienciával, mint fogalommal leggyakrabban az ökológia tudományában találkozhatunk. Az ökológiában Holling (1973) mutatta be a fogalmat. Más ökológusok is előszeretettel sajátították el a reziliencia fogalmát (Pimm, 1984; May, 1975; Jogenson, 1992; Clapham, 1973, Knaapen és mások, 1999; Klijn, 1999). A vízgazdálkodásban számos alkalommal kísérelték meg alkalmazni általánosságban a reziliencia definíciót. Klijn és Marchand (2000), Termes és mások (1999), Klein és mások (1998) határozták meg a rezilienciát általános összefüggésben a vízrendszerekkel kapcsolatban. Ugyancsak Remmelzwaal és Vroon (2000) használták a vízrendszerekkel kapcsolatban a rezilienciát, valamint Hashimoto és mások (1982) írtak a rezilienciáról a tározók tervezésével és működtetésével összefüggésben. A reziliencia stratégiája nem az árvizek megelőzésére koncentrál, mindinkább a károk elkerülésére és az árvíz utáni mielőbbi helyreállításokra. A közelmúlt árvizei azt mutatják, hogy az árvíz katasztrófát okoz. A reziliens árvízi kockázatkezelési stratégiák számos esetben bizonyulnak hasznos lehetőségnek. Egy reziliens stratégia alkalmazása vagy az árvízzel való együttélés során elkerülhetjük az esetlegesen bekövetkező katasztrofális helyzeteket és általuk egy sokkal fenntarthatóbb rendszerhez juthatunk. (Karin. M. De Bruijn & Frans Klijn) A reziliencia, mint koncepció kimondottan érvényes bármely közösségre és bármilyen típusú kölcsönhatásra, amely természetes, vagy ember alkotta, vagy ezek kombinációja. A kockázati reziliencia felfogható, mint egyfajta közjó, mely a városi rendszerekben megfelelő mennyiségű többletet teremt, és nem engedi a közösségek széthullását. Ez a fajta reziliencia összefüggésben a katasztrófa veszéllyel arra bátorítja a várostervezőket, hogy vizsgálják meg a katasztrófák hatásait, teremtsék meg a hosszú távú kockázattal szembeni közösségi intézkedési stratégiát. A cél, hogy a közösségek amennyire csak tudnak, készüljenek fel ezekre a katasztrófákra. A városi rezilienciát összetevőire bontva az alábbi kategóriákat kapjuk (3. számú ábra): • gazdasági (a közösség gazdasági sokféleségére vonatkozó intézkedéseire utal, mint például foglalkoztatottság, vállalkozások száma és azok katasztrófa-követő képessége), • intézményi (olyan kormányzati vagy kormánytól független módszerekre utal, melyek segítik a városi közösségeket érintő intézményi igazgatást, és egyéb adminisztrációs feladatokat), • infrastrukturális (az épített környezet sebezhetőségére vonatkozik, beleértve a vagyontárgyakat, az épületeket és közlekedési rendszereket) és
