A Magyar Hidrológiai Társaság XXXI. Országos Vándorgyűlése (Gödöllő, 2013. július 3-5.)
11. szekció. A VÍZGAZDÁLKODÁS TÖRTÉNETE - 5. Fejes Lőrinc (KÖTIVIZIG): A múlt és a jelen kapcsolata a Közép-Tisza vidékén - Új ltesítmények a Közép-Tiszán, nagy elődeinkről elnevezve - 6. Felkai Beáta Olga (Agrárgazdasági Kutatóintézet) - Felkai István (KÖTIVIZIG): A vizitársulatok az idő sodrában
A VIZITÁRSULÁTOK AZ IDŐ SODRÁBAN FELKAI BEÁTA OLGA1 - FELKAI ISTVÁN2 1 - Agrárgazdasági Kutatóintézet 2 - KÖTIVIZIG Bevezetés Egy neve mellőzését kérő közös barátunk miután elolvasta ezt a kis dolgozatot, azt mondta: „Ha ezek a dolgok igazak, akkor a magyar vízgazdálkodás irányítása olyan, mintha egy száguldó autóbuszt egyszerre irányítana az összes utasa saját elképzelése szerint. ” A víztársulatok témakör vizsgálatának aktualitása jelentős és vitathatatlan. Nemcsak a múltja és a változások iránya - gyakorisága - mikéntje érdekes, de a társulati „mozgalom” most is jelentős változásokon megy keresztül, és ezeknek a kimenetele, a végeredmény jelenleg még kérdéses. Legfőbb célunk a rendelkezésre álló szakirodalmak segítségével egy átfogó kép nyújtása a társulatok kialakulásáról, az átalakulásokról és a jelenlegi helyzet problémáiról. Kutatásunk során szembesültünk azzal a ténnyel, hogy a vizitár sül átokról nagyon sok anyag áll rendelkezésre, de alaposabban szemrevételezve a lehetőségeket megállapítottuk, hogy még sok jelentős fehér folt van a témában. A fellelhető irodalmakat igyekeztünk széles körűen feltérképezni, a rendelkezésre álló szakkönyvek mellett kéziratokat és saját könyvtárunk anyagát is tanulmányoztunk, illetve jelentős segítséget kaptunk a Vízügyi Múzeumtól (Magyar Környezetvédelmi és Vízügyi Múzeum) is. I. Társulat először, társulat másodszor, társulat...? A XVIII. század végén az országot gyakran súlytó árvizek, belvizek és aszályok az érintett birtokosokat az összefogás irányába terelte, mivel a megelőző időszak egymástól független és távolról sem átfogó jellegű védelmi beavatkozásai nem hoztak megfelelő megoldást. „A hazai vizek rendezése ügyében az udvar és a nemesi vármegyék - máskor egymással igencsak ellentétes - érdekei egybeestek, és az annyiszor tervezett, de a szándékok eltérése miatt legtöbbször hamvukba holt vízi munkák újra előtérbe kerültek.” (Fejér-Koltay, 1992) A kor legjelentősebb vízszabályozási vállalkozása a Sárvíz-Kapos-Sió rendezése volt, amely négy vármegye területére terjedt ki. Szóba került a Sárvíz vizét visszafogó vízimalom gátak megszüntetése, melyek az elmocsarasodást okozták, de a tulajdonosok ellenállása, a jogi szabályozatlanság és a pénzhiány késleltették a munka végrehajtását. A Sárköz és a környező Duna-völgyi területek gondja az országgyűlést is foglalkoztatta, amely „A magánosak költségén létesítendő vízművekről” szóló 1807. évi XVII: törvénycikket megalkotva megteremtette a társulatok működésének jogi alapjait. Ezek szerint, ha egy vízfolyás rendezésében, mocsár lecsapolásában érintettnek tekinthető birtokosok nagyobb része a munkálatok megindításában érdekelt, akkor az általuk megalakított vízszabályozó társulat határozatai a kisebbségre kötelező érvénnyel bírnak, és a költségekhez a munkák elvégzésétől rájuk elő többlethaszon terhére kötelesek hozzájárulni. A törvénycikk így fogalmaz: „...ha az együttesen érdekeltek többsége a folyók ártalmas kiáradásainak elhárítására szükséges vízi műveknek saját költségükön leendő elkészítését elhatározza: az ezen munkálat társulatába belépni nem akaró birtokosokat ugyan a rájuk eső költségek hordozására kényszeríteni nem lehet: szabadságukban állandó azonban a többi földesuraknak ily munkálatokat, az illető törvényhatóság előleges beleegyezésével az érdekelt
