A Magyar Hidrológiai Társaság XXVIII. Országos Vándorgyűlése (Sopron, 2010. július 7-9.)

7. szekció: Vízellátás, vízkezelés - Tolnai Béla (TOVA-Partner Kft.) - Reichart Olivér (SZIE): A ivóvíz stabilitásának egy lehetséges mérőszáma

14 A klórozás a biztonságot ugyan növeli, ugyanakkor „tápanyagtermelése” révén a stabilitást csökkenti is. Ezen túlmenően a klór mennyiségnek az a része, amely vegyi reakcióba lépve a szerves tápanyaggal, a trihalometánok

képződése révén rákkeltő hatást fejt ki. 2.3.2. 3

 becslése Tapasztalat, hogy nagyvezetékekben ritkán van mikrobiológiai probléma, ahogy a hidraulikai sima csövek esetén

(h értéke alacsony) is kevesebb a mikrobiológiai okokra visszavezethető vízminőségi panasz. A tapasztalásokat a stabilitásra nézve az

3

1

. választás fejezi ki. 4

,,

















ClemésztésClmaradék

BDOCAOC

CC

dt

rH

CCht (27) Következtetés: A stabilitás nő, ha a csövek relatív érdessége csökken. A kapott képletből ezen túlmenően az is következik, hogy a stabilitás mértéke az átmérővel arányos.

Fogalmazhatunk másképp is: d az L hosszúságú csőszakasz vízterének (

2

4

d

L

) és a nedvesített felületének

(

dL

) aránya a képletben. h tulajdonképpen a hálózatban megtapadó biológia hártya méretét, kiterjedtségét befolyásoló a mérőszám. A

csőérdesség nem csőgyártási hiba, hanem a belső csőfalon megtapadó lerakódások következménye, amely a

hidraulikai ellenállás növekedése mellett egyben felületet is biztosít a baktériumoknak a megtapadáshoz. A lerakódás kialakulása elsősorban a cső anyagi minőségétől függ. Kialakulásához idő kell, így a hálózat

életkorával is összefüggésbe hozzák. A baktériumok megtelepedéshez felületet a laza leülepedések, a szedimentációk is nyújtanak. A leülepedések eltávolítását a hálózatból azonban nem elsősorban biológiai

okokból tesszük, hanem az üzemváltások következtében előálló felkavarodások meggátlása okán. Öblítéssel a felkavarodni képes és fogyasztónál is megjelenő az egészségre nem káros tisztátalanságokat távolítjuk el. Az

öblítéssel minden bizonnyal távozik a csőből a laza vas-mangán üledéken megtapadó biológiai hártya egy része

is. A biofilmekkel kapcsolatos megfigyelésekből tudjuk, hogy a biofilm kialakulása egy-két hónap

nagyságrendű. A fő- és elosztóvezetéki öblítések ciklusideje ennél jóval hosszabb, esetenként eléri az év, ill. a

több év nagyságrendet. Az öblítés végrehajtása nem kevés pénzbe kerül, ezért „indokoltságát” gazdaságossági

tényezőként is számításba kell venni. Az gyakorlatban kialakult – és elegendőnek bizonyult – ciklusidő hossza alapján következik, hogy az öblítés

nem a kialakuló biofilm eltávolításának eszköze. 2.3.3. 4

 becslése Ha vízben akár biológiailag lebontható (C

BDOC

), akár asszimilálható (C

AOC

) szerves anyag van, úgy az lebontásra

is kerülhet. A lebontás annál valószínűbb, minél több idő áll ahhoz rendelkezésre. A stabilitás szempontjából ez

az 4

1 választás adja vissza, azaz képletünk alakja:. *

Cl,emésztésCl,maradék

BDOCAOC

CC

dt

rH

CCht





 (28) A nevezőben szereplő (C

BDOC +C

AOC

) t = S t szorzat, a szubsztrát koncentráció és az átlagos tartózkodási idő szorzata közvetlenül a szaporodás mértékével arányos. A t* hatóidő nem önmagában számít. A klórozásra alapozott fertőtlenítésnél szokás az un. CT értéket megadni. [2] A CT mennyiségnek egyszerű definíciója van. Tulajdonképpen egy ökölszabályról van szó, amely abból az

alapkövetelményből indul ki, hogy a legelső ellátott fogyasztó már fertőtlenített vizet kaphasson. A klórozás helyének és a klóradagolás mértékének megválasztása determinált a CT által. A következő egyszerű

képlettel számítjuk ki: CT = C

Cl,maradék t* (29) ahol: C

Cl,maradék a szabadklór mértéke g/m

3-ben t* a klórozó és az első hálózati közötti „távolság” percben mérve