A Magyar Hidrológiai Társaság XXVIII. Országos Vándorgyűlése (Sopron, 2010. július 7-9.)
15. szekció: A magyar vízgazdálkodás története - Dr. Nagy László (BME): “..a töltések háborgatóit szabad agyon csapni"
2 szenvedtek sokat a természet erejétől. A tragikus eseményt elbeszélő forrást alig ismerünk, ezért is tarthat érdeklődésre számot az alábbi kiadatlan naplórészlet, amely egy foktői szemtanú levelének másolatát őrizte meg számunkra 2 . (Csorba) “A Duna mellettünk már nagy volt; embereink szakadatlan hordták a töltésre a többi helységekkel együtt a rőzsét és ganéjt, kivált az ordasi töltésre, mely pedig még is leghamarabb szakadt el. A Duna partról és tornyunkból már láttuk a végtelen jégvíz tengert Gerjen és Danaszentgyörgy határain, mit az ott legelőször kicsapott Duna okozott. Szántuk szegény Gerjen sorsát, melyben tán élő ember sem maradt. (Nota bene: most már tudjuk, hogy a borzasztó veszély torkában fekvő Gerjennek kutya baja sem volt, sőt e helység e tájon legszerencsésebb ez ideig:) Hasonló sorstól rettegvén az innenső helységek dolgoztak s éjjel nappal őrködtek a Duna-töltéseken. Egyszer jön a levél (hivatalos) Solt mellől, hogy ott a Duna kiöntött. Lakosaink nem igen döbbentek meg, tapasztalás után mondták (igaz is lőn), hogy harmadnapra az árvíz a zasztoi földeinken keresztül Foktőig jut. A magas Dunavízállás mellett csak azt csodáltam, hogy a Fok medrében (mely mint tudod, a Dunába szakadó Vajas folyónak vége) legkevesebb víz sem volt. Szénát, szalmát hátainkba hazatakarítani ama levél után lett volna időnk, de itt csak a solti árvízre tartottak számot, nagyobb veszélyre nem. Február 7-en a szerencsétlen pénteki napon reggel már a Solti ár alacsonyabb legelőinket elborította, ugyanekkor az addig üres Fok elkezdett hihetetlen sebességgel dagadni. Ez nap azonban még elég nyugodt szívvel feküdtünk le, sőt nekem szándékom volt másnap Kalocsára begyalogolni. De szombatra kelve szem előtt állt a teménytelen víz. Az országút felett már elcsapott. Csikorgó hideg szél fútt. A már gyorsán vízbe boruló szénás kertből, akinek lova volt, hason felül érő vízben hordta takarmányát körülbelül déltájig a midőn már ez is lehetlenné vált. Nekem is árpa- s búzaszalmám veszett oda... Ezen reggel tornyunk négy, ablakából kinézve, már csupán csak Bátya felé látszott egy kis száraz. Ebéd felé doboltak a (olvashatatlan szó) hírt (mely aztán nagyon valónak bizonyodon be), hogy Dunatöltésünk... Lak irányában Ordas alatt elszakadt. A rémhírre foktői lakosaink, kik addig híven őrködtek s dolgoztak a töltésen, azt ott hagytak s hazajöttek vagyonukat menteni. Délután már a Fokból kicsapott az árvíz, melynek veszélyességét az is növelte, hogy jéggel vegyes és kiállhatlan hideg volt. A fokon túli rész jutott legelébb természetesen a víz nyomása alá. Keserves volt nekik az innenső parton jószágaikat hajtani. A barom nem akart neki menni a jéggel kevert víznek. Többnyire odaát maradtak. Már ezen délután hallám egy elöljárótól, hogy a víz elérte azon magasságot, mellyel a pesti híres 1838. évi árvízkor bírt. Ekkor éjcakára lefeküdt, kinek helyzete biztosbnak látszott. A szorultabb helyzetűek s a gondosabbak egész éjcaka hurcolkodtak. Mindenki feszült várakozással nézett elébe a reggelnek. Vasárnap a nagyhídnak már csak karfája látszott ki a vízből. Az ár körülfonta helységünket minden oldatról. Minden utcáról tolult be a víz, utcákba, házakba, istállókba. A meglepetés miatt kezdetben kissé gyámoltalanul működő nép, hatalmasan mentette házat, vagyonát. A fokon túlról ugyan most még nehezebb volt valamit áthozni, mint előbbi nap, mert a víz (kivéve az én fokajtóm elejét, hol teher nélküli embert valahogy megbírt) sehol másutt nem volt elég erős a teherhozatalra vagy gyalog átjárásra. De egyebütt száraz helyen is, sőt úgy szólván minden udvarban hányták ganaj- s rőzséből a számtalan töltést. Volt aztán ezek 2 A napló szerzője - és egyben a levél címzettje - Ács Gedeon református lelkész, aki részt vett az 1848-49-es szabadságharcban, majd a bukást követően előbb a Török Birodalomba, majd az Egyesült Államokba emigrált. 1861-ben tért haza önkéntes száműzetéséből és 1862 áprilisában a dél-baranyai Csuzán kapott lelkészséget, amely tisztséget élete végéig viselte. Több kötetes, közel négyezer oldalas naplója Budapesten és Szegeden lelhető fel, amelyből ez idáig csak töredékek jelentek meg. Ács a most közlésre kerülő levelet barátjától, a foktői jegyzőtől kapta és másolta be naplójába. A vonatkozó részlet az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában lévő mű 10. kötetében található meg. (Csorba)
