A Magyar Hidrológiai Társaság XXVIII. Országos Vándorgyűlése (Sopron, 2010. július 7-9.)
12. szekció: A vízjog időszerű kérdései - Dr. Báthori Mónika (KDVKÖVIZIG): A vízgazdálkodási törvény és a vízgazdálkodás jogharmonizációja
2 A törvény alapvető rendelkezése, hogy az összes vízimunka engedélyezésében a kultúrmérnöki hivatalok bevonása szükséges, és a vízmunkák elvégzését hatósági engedélyhez kötötte. További jelenős rendelkezés, hogy a vízközművek tulajdonosai ha a víz folyásában olyan változások következtek be, amelyek károsak voltak a törvény alapján kártérítést voltak kötelesek fizetni. A vizek természetes lefolyásának biztosítása az átereszek és a hidak tulajdonosainak volt a feladata, míg azon birtokosok akinek a területén vízmosások képződtek, kötelesek voltak végrehajtani a hatóság által elrendelt munkálatokat. A IV. fejezet szabályozta részletesen a vízi társulatok feladatait és működését. Eszerint kétféle feladatra jöhetett létre társulat vízhasználatra akiknek feladata a lecsapolás és az öntözés volt, valamint vízrendezésre akik végezték a vízszabályozást és az ármentesítést. Ennek a törvénynek döntő részét azonban a vizek kártételeinek, az elhárításának a szabályozása adta. A szabályozás során szem előtt tartotta a magánérdekeket, de érvényesítette az állami beavatkozás elvét. 1899-ben továbbfejlesztették a vízügyi igazgatás szervezetét a jogszabályi alapot ez a törvény adta, hisz a törvény egyes rendelkezései 1965. július 1-ig hatályban voltak. 1913-ban vizek mennyiségi védelme területén új szabályozás jelent meg, amely kiegészítette a vízjogról szóló alaptörvényt, illetve olyan jogszabályok jelentek meg, melyek a vizek tisztításának biztosítása érdekében tartalmaztak rendelkezéseket a közegészségügyi céloknak megfelelően. A magyar vízjogi fejlődésben kiemelkedő szerepe volt Sajó Elemér által meghirdetett vízügyi politikának, ami magában foglalta a vízrendezést, a mezőgazdasággal kapcsolatos vízügyi feladatokat, a vízellátást és csatornázást, a vízerő-hasznosítást, valamint az árvízvédelmet. A második világháborút követő időszakban a jogi szabályozás az alapintézmények átalakításával, megteremtésével, újraszabályozásával foglalkozott. Az 1964. évi IV. törvény nevezhető a második vízügyi alaptörvénynek, ami 1965. július 1-én lépett hatályba a 32/1964. (XII.13.) kormányrendelettel együtt. Rendelkezéseinek alapja a szinte kizárólagosságot élvező állami tulajdonviszonyok, a közfeladatok ellátásáért való kizárólagos állami felelősség, az állam korlátlan gondoskodási kötelezettsége, valamint az állam végrehajtó- rendelkező tevékenysége. Ez a törvény a vízminőség kérdését is beemelte a vízjog körébe, valamint bevezette a vízzel kapcsolatos kerettervezési rendszert, amelynek a létjogosultságát az európai vízjog csak 2000ben ismerte fel. Az 1964. évi vízügyi törvény számos nagyberuházás elindítását eredményezte. Megépült két tiszai vízlépcső a hozzátartozó öntözőrendszerekkel, valamint felgyorsult a lakosság vezetékes ivóvízellátása és szennyvízének csatornákon való összegyűjtése. A vízgazdálkodásról szóló 1995. évi LVII. törvény, mint a harmadik alaptörvény megalkotása az 1990-es években szükségszerűvé vált, mert a rendszerváltás után a társadalmi és gazdasági viszonyokba olyan változás következett be, amely szükségessé tette a vízjog felülvizsgálatát.
