A Magyar Hidrológiai Társaság XXVII. Országos Vándorgyűlése (Baja, 2009. július 1-3.)

3. szekció: Folyóink vízgazdálkodási és ökológiai kérdései és gazdasági szerepük - Csereklye Erzsébet Krisztina, SZIE: A Duna partmenti sávjának és víztestének élőhelykutatása

A DUNA PARTMENTI SÁVJÁNAK ÉS VÍZTESTÉNEK ÉLŐHELYKUTATÁSA CSEREKLYE-KLAPWIJK ERZSÉBET KRISZTINA Szent István Egyetem, Természetvédelem és Tájökológia Tanszék BEVEZETÉS A Duna, mint Európa második legnagyobb folyója a bajor eredettől a Fekete-tengeri torkolatig minden időben fontos szerepet játszott a partjára települt népek, tartományok és országok történetében. Az ősi, vízen való szállítás a fejlődés folyamán nem vesztett jelentőségéből, hiszen békében és háborúban egyaránt a különböző területek és népek közti kapcsolattartást szolgálta (Dóka 1823–1845). A legtöbb vízfolyás napjainkra átesett valamilyen vízszabályozási beavatkozáson. A közvetlen beavatkozástól mentes szakaszokon a vízrendezések közvetett hatásai érvényesülnek. Ezáltal nem csak az árvízszintek, a vízjárás, és a az ártéri élőhelyek módosulnak, de közvetve vagy közvetlenül a vízfolyások futásdinamikája is átalakul. A káoszelméletek elterjedése révén közismertté vált az alsó-, és elsősorban a közép szakaszjellegű folyók mederalakulatainak fraktálkénti értelmezése, amelynek stabil állapotai jellegzetesen ismétlődő mintázatokat mutatnak. Ezek az attraktorok a folyó fejlődése során ugyan áthelyeződnek, morfológiai sajátságaikat azonban megőrzik. A vízszabályozás a stabil állapotokat megszüntette, és mesterségesen fenntartott keretek közé szorította. Kellő játéktér hiányában szélsőséges vízhozamok esetén a mesterségesen stabilizált vízfolyások újra és újra egy stabil – attraktor – mintázat felvételére törekednek. A folyóvizek erőteljes antropogén átalakítottságának következtében az elmúlt évtizedekben a társadalom elsősorban a nyugat-európai országokban új követelményeket támasztott a vízgazdálkodással szemben. A hagyományos vízgazdálkodási célok (ipari- és öntözővíz nyerése, árvízbiztonság megteremtése, esetenként hajózhatóság biztosítása, stb.) mellett egyre nagyobb hangsúlyt kap a megfelelő minőségű víz biztosítása, a természetvédelem szempontjainak figyelembe vétele, a rekreációs potenciál megteremtése, vagy megőrzése. Az újonnan felmerült igények nem oldhatók meg pusztán a hagyományos vízgazdálkodási eszközökkel. Az új szempontrendszer érvényesítéséhez ökológus, tájtervező, tájgazdálkodási szakemberek közreműködése szükséges. A hagyományos vízgazdálkodási célok kiegészítése az újonnan felmerült igényekkel integrált vízgazdálkodási modellek kialakítását sürgeti, amelyeknek fontos elemét képezik a restaurációs ökológiából a vízgazdálkodási gyakorlatba átültetett elemek (Tent 1994, Stöckmann 1994). Az integrált vízgazdálkodásban megjelenő élőhely helyreállítást célzó beavatkozások ugyanúgy nem végezhetők el vízügyi beavatkozások nélkül, ahogyan a vízügyi beavatkozások sem nélkülözhetik a várható hatások talajvízre, árvízbiztonságra, élővilágra gyakorolt hatásainak mérlegelését. Az élőhely helyreállítás sok esetben egyéb vízgazdálkodási feladatok eszköze. Árterek revitalizációjával javítható az érintett terület vízgazdálkodása, a talajvíz minősége, növelhető az árvízbiztonság. A restauráció tehát egyre kevésbé jelenik meg természetvédelmi öncélként, inkább az új vízgazdálkodással szemben támasztott társadalmi elvárások érdekében bevetett eszköztár részévé vált (Schiechtl és Stern 2002), (Patt et al. 1998).