A Magyar Hidrológiai Társaság XXVII. Országos Vándorgyűlése (Baja, 2009. július 1-3.)

2. szekció: A Duna-Tisza köze vízgazdálkodásának helyzete és problémái - Rónay István, Keve Gábor: Mintaprojekt a Duna-Tisza közi Közép-homokhátság helyzetének javítására

MINTAPROJEKT A DUNA-TISZA KÖZI KÖZÉP-HOMOKÁTSÁG HELYZETÉNEK JAVÍTÁSÁRA RÓNAY ISTVÁN – KEVE GÁBOR 1. Bevezetés A Duna-Tisza közi hátság vízgazdálkodásának helyzete évtizedek óta foglalkoztatja az ott élőket, a különböző szakmák képviselőit és az országos politikát is. A természeti adottságok szempontjából hátrányos helyzetűnek számító térséget gyakran sújtják aszályok, de nem ritka a belvizek kártétele sem. A több százezer ember sorsát érintő gondok többször emelkedtek országos szintre. Elég csak az Országgyűlés és Kormány határozataira utalni, ami jól jelzi a probléma súlyát. A vízgazdálkodási helyzet javítása mindig valamilyen szélsőséges helyzet bekövetkeztekor merül fel sürgető, kampányszerűen megfogalmazott igényként. Az ilyenkor megfogalmazott igények sokszor túlzóak. Példák sorával lehet igazolni, hogy az ilyen nyomás hatására, kampányszerűen megvalósult fejlesztések nem valós társadalmi igényeken alapultak. A Közép-homokhátságon a Kiskunsági Nemzeti Park által kezelt védett területeken az egyes fajok, életközösségek, vagy a környezet olyan ökológiai tulajdonságainak védelme a cél, amelyet emberi beavatkozás nélkül az elpusztulás veszélye fenyegetne. A környezet változtatható jellemzőit (pl. a vízállapotokat) úgy kell alakítani, hogy azok a legkedvezőbbek legyenek a ritka és védeni kívánt fajok számára. A természetvédelem célja, hogy területeit, illetve az arra értékeket úgy őrizze meg az utókor számára, ahogy az a védelem létrehozása idején (az 1970-es évek elején) fennállt. Az ilyen különleges természeti feltételekre specializálódott, nemzetközi összehasonlításban is kuriózumnak számító növény- és állatvilág fenntartása azonban csak a nekik kedvező vízállapotok megőrzése, vagy rekonstrukciója árán lehetséges. Az ökológiai stabilitás nélkülözhetetlen élettani tényezője a kívánt jellemzőjű szezonálisan osztott víz. A vízigények kielégítetlensége a terület fejlődésének akadályává válik, de természeti értékeink jövőbeni sorsa is a vízháztartási egyensúly helyreállításán múlhat.[12] A vízgazdálkodás a területfejlesztés egyik nagyon fontos tényezője. A terület fejlődésének hosszú távú biztosítása érdekében fenn kell tartani, szükség esetén meg kell teremteni a vízkészletek, a vízminőségi viszonyok, illetve a vízszolgáltató kapacitás, valamint a vízigények közötti egyensúlyt. Ezzel együtt törekedni kell arra, hogy mérsékelhetők, lehetőség szerint elkerülhetők legyenek a vizek kártételei. Ugyanakkor a vízgazdálkodás fejlesztés nem lehet öncélú, mindig valamilyen tényleges társadalmi igényt kell kielégítenie. Az igények sokszor egymásnak ellentmondóak, azaz számolni kell az eltérő igények miatt felmerülő ellenérdekeltségre. Az utóbbi időben leggyakoribb a vízkárelhárítás kialakult rendszere és szabályozása, a korábban kialakult területhasználatok, valamint az újonnan jelentkező természetvédelmi területhasználati érdekek ütközése. A természeti adottságok és a különböző területhasznosítási célok közötti összhangot a területrendezési tervek hivatottak megalapozni. Eszközei között lehet a környezet igénybevételének korlátozása, vagy a természeti erőforrások és lehetőségek bővítése.