A Magyar Hidrológiai Társaság XXVII. Országos Vándorgyűlése (Baja, 2009. július 1-3.)
2. szekció: A Duna-Tisza köze vízgazdálkodásának helyzete és problémái - Gyirán István, ADUKÖVIZIG: A Duna-Tisza közi Homokhátság vízgazdálkodásának fenntartható fejlesztése
szes veszteség még így is csak 6,5% lesz, vagyis nem veszélyezteti az alapvető célkitűzés elérését. Megjegyezzük, hogy az elpárolgó víz sem tekinthető teljes egészében veszteségnek, hiszen a légkör páratartalmának növekedése kedvező hatással van a mikroklímára, és így közvetlenül azt a célt szolgálja, amit a talajba szivárogtatás révén közvetve próbálunk elérni. Üzemelés: A talajvíz dúsítás alapvetően a csatornamederben történő szikkasztás útján történik. A 10-6 m / s értékre romlott vízáteresztő képesség mellett is elégséges 800 ha felület 8 m 3 / s vízhozam elszikkasztásához. Csatorna hosszra vetítve ez kb. 200 km hosszú (1,0 m fenékszélesség, 1:1,5 rézsű, 0,8 m vízmélység) csatornát jelent, aminek a többszöröse is rendelkezésre áll a térségben, – a tározókkal és az üzemi csatornákkal nem is számolva –, ezért a vízszétosztó hálózat részleteivel e tanulmány keretében nem foglalkozunk. Amint a párolgási veszteségszámításból is kiderül, a talajvíz visszapótlás egyik kulcseleme a szivárogtató felületek művelése, karbantartása. A területi beszivárogtatást végző tározók mederfenekét mélyszántással célszerű fellazítani, a csatornák medrét – évi többszöri kotrással – tisztán kell tartani, egyrészt hogy a kolmatált felületet rendre eltávolítsuk, másrészt hogy a vízben álló növényzettel járó nagyobb párolgási veszteséget elkerüljük. A rendszeres kotrás következtében mederbővülésekre számíthatunk, a csatornák partján a depónia folyamatosan emelkedni fog, de ez az állapot a talajvízszint visszapótlódása után a csatorna visszatemetésével, és egy jóval kisebb szelvényű meder újra nyitásával megszűntethető. Az üzemelési költség jelentős részét a csatornák fenntartásával kapcsolatos földmunka teszi ki, de a csatornák fenntartása valamilyen intenzitással napjainkban is történik, tehát a költségek egy része a vízpótlástól függetlenül, jelenleg is fennáll, illetve a fenntartások elmaradása nem hiúsítaná meg a vízpótlást, nem csökkenne a terület felszíni vízbősége, csak a növekvő párolgási veszteség miatt a talajvíz visszapótlódásának ideje tolódna ki. Elkerülhetetlen, hogy a terültre vezetett víz egy része már a megjelenésének pillanatától közvetlen öntözési hasznosításra kerüljön. Ebben az esetben a talajvíz visszapótlódásának időigénye szintén növekszik, de a vízátvezetés társadalmi-gazdasági hasznossága – ami az egész beavatkozás lényege és végső célja – hamarabb realizálódik. IV. Homokhátság DÉLi felének vízpótlása: A vízszükséglet meghatározásáról szóló fejezetben megállapítottuk, hogy a Homokhátság déli felének vízhiánya 1 650 millió m 3 . A terület domborzati adottsága olyan, hogy vízpótlása csak szivattyúsan oldható meg. A fenntarthatóság követelménye mind gazdasági, mint ökológiai szempontból kizárja annak lehetőségét, hogy ekkora víztömeget külső energiával emeljünk a hátságra, ezért az ehhez szükséges villamos energiát egy, a DVCS torkolatához telepített vízerőművel célszerű előállítani. Az erőművel szemben támasztott követelményt, vagyis a folyamat energiaegyenlegét a következőképpen határozzuk meg. A folyamatban háromszor történik energiaátalakítás: 1. A víz mozgási energiáját az erőmű átalakítja elektromos energiává. 2. Az elektromos energiát a szivattyú villanymotorja átalakítja forgómozgássá. 3. A forgómozgást a szivattyú járókerék visszaalakítja a víz mozgási energiájává. 10
