A Magyar Hidrológiai Társaság XXVII. Országos Vándorgyűlése (Baja, 2009. július 1-3.)

13. szekció: Alkalmazott hidrológia - Kaszab Ferenc, SZIE: Kisvízfolyások vízgyűjtőterületeinek lefolyási viszonyai – Extrém árvízi esettanulmányok és a revitalizáció

Igen kis méretű, 10 négyzetkilométer alatti területű vízgyűjtők esetében, tehát például településen belüli csapadékvíz-csatornák méretezésénél jól használható, relatíve pontos végeredményt szolgáltató metódus a Babos-féle ún. racionális módszer. Lényege, hogy a kisvízfolyás szóban forgó szelvényének mértékadó vízhozamát az a csapadék adja, melynek időtartama (T) megegyezik a szelvényhez tartozó összegyülekezési idővel (τ), azaz T = τ. Ezt az összefüggést feltételezve kiszámítható a p%-os valószínűségű csapadékintenzitás (i

p%

). A vízhozamszámításhoz még szükséges a lefolyási tényező (α) megállapítása is, amely a felszínborítás minőségétől függ. Mindezek meghatározása után a végső képlet: ⎥

⎦

⎤

⎢

⎣

⎡

⋅⋅=

s

m

AiQ

pp

3

%%

α A módszer előnye, hogy figyelembe veszi a vízgyűjtő terület alakját is, ugyanakkor sokszor rendkívül munkaigényes. Létezik egy olyan módszer is, mellyel nem csupán a maximális vízhozamot, hanem az adott előfordulási gyakorisághoz tartozó teljes árhullámképet meg lehet határozni. Az Egyesült Államokban kifejlesztett alapmodellt Wisnovszky dolgozta át a hazai viszonyokra. A felsoroltak mellett még számos más metódust állítottak fel, de a gyakorlat csak ezeknek a használhatóságát támasztotta alá, a többi közepesnél kisebb vízgyűjtőkre irreális eredményeket ad. (Kontur-Koris-Winter, 2003) 3.2. A legújabb módszer hazai hegy- és dombvidéki kisvízfolyásokra 1998-ban kutatások kezdődtek a hazai hegy- és dombvidéki vízrendezés hidrológiai alapjainak fejlesztésére, amelynek egyik legfontosabb eleme éppen a kisvízgyűjtők új nagyvízhozam-számítási módszerének kidolgozása volt. Ehhez előbb el kellett készülnie a szóban forgó vízgyűjtők földrajzi illetve hidrológiai adatbázisának, majd a megfelelő, 30 évnél hosszabb nagyvízhozam-idősorok statisztikai eloszlásvizsgálatára került sor. Így mintegy 104 eloszlásfüggvény képezte alapját az új árvízszámítási eljárásnak, amely kifejezetten a hidrológiailag feltáratlan kisvízgyűjtőkre készült. A módszer érvényessége 2 és 6000 km

2 közötti területű vízgyűjtőkre vonatkozik, fontos azonban megemlíteni, hogy a hegy- és dombvidéki térségeken belül sem alkalmazható a teljesen sík vagy belvízi öblözet jellegű részterületekre. A módszerrel közvetlenül meghatározható p = 1, 3, 5, 10 és 20 százalékos előfordulási valószínűségű, azaz az átlagosan 100, 33, 20, 10 illetve 5 évenként egyszer várható árvízhozam értéke. (Koris, 2002) A Kollár-féle módszerhez hasonlóan itt is a fajlagos lefolyás (q

5%

) a számítás kiindulópontja, méghozzá az 5 százalékos valószínűséggel előforduló. A módszer kidolgozói lefolyási régiókat különítettek el, és valamennyi esetében elkészítették a fajlagos árvízhozamok (maximális lefolyási értékek) vízgyűjtő terület nagysága (A) szerinti, logaritmikus beosztású függvényét (1. ábra). 5