A Magyar Hidrológiai Társaság XXIV. Országos Vándorgyűlése (Pécs, 2006. július 5-6.)
3. szekció: KISVÍZFOLYÁSOK RENDEZÉSE – HELYI VÍZKÁRELHÁRÍTÁS - Vácz Sándor, FETIKÖVIZIG: Gondolatok a természetközeli vízrendezéséről. Természeközeli vízrendezés a Beregi belvízrendszerben
3.1. A szabályozás előtti időszak A Bereg-Szatmári-síkság hazánknak talaj- és folyóvizekkel egyik legjobban ellátott területe. A határon túli peremhegységekből érkező Tisza és mellékfolyói egymással párhuzamosan futnak le nyugat-északnyugati irányba. A Tisza természetes folyómedre a középszakasz jellegű folyók sajátosságait mutatja. A folyamatos mederfejlődés a szabályozások okozta mederkiegyenesítés ellenére tetemes medertolódást okozna, ha partvédő művekkel nem védekeznének ellene. Az alapvonalaiban mindössze holocén korú vízhálózat még fiatalabbá vált a folyószabályozások következtében. A felszíni vízhálózat részben szegényebb lett számos lecsapolt vízállásos területtel, a kanyargós folyók kiegyenesedésével, részben gazdagabb a több száz kilométer hosszú belvízlevezető csatornahálózattal, mely egyik mutatója a terület vízgazdagságának. A Tiszán ma gátak védik az alacsonyabb területeket az elöntéstől. 3.2. A vizek szabályozása A mai belvízrendszer kialakulásának története gyakorlatilag az ármentesítés története, s rövid múltra tekint vissza. A belvízrendszer ősi állapotában 50%-ában, mint ahogy azt az I. katonai felmérés alkalmával készített feljegyzések igen élethűen ábrázolják mocsár és vízállásos terület volt. Az 1846-ban alakult Bereg-vármegyei Vízszabályozó Társulat a töltésépítési munkák beindítása után 1867-ben célul tűzte ki az addig nyíltan lefolyó belvizek szabályozott levezetését is. Ekkor változtatta meg nevét a Beregmegyei Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulatra. Az 1874-ben elkezdett munkákból azonban –fedezethiány miatt – mindössze a Csaronda medrének néhány átvágása készült el. A belvízkárok miatti mind sűrűbb panaszok miatt a Közmunka és Közlekedésügyi Miniszter 1879-ben utasította a Vásárosnaményi Folyammérnöki Hivatalt a beregi ártér belvíz-szabályozási tervének elkészítésére. A munkák 1881-ben elkezdődtek, s az 1888-as ár- és belvízi tapasztalatok felhasználása érdekében tett módosításokkal, 1896-ig tartottak. Ezzel a mai rendszer gerince elkészült. Elkészültek azok a műtárgyak is, amelyek a töltésezés révén lefolyástalanná vált területekről a belvíz levezetését voltak hivatva megoldani. A Beregben a legnagyobb létesítmény a Tiszaszalkánál 1884-ben faragott kőből megépült zsilip 2,5 m nyílással, 11,2 m 3 /s vízszállító képességgel, és az 1929-ben épült, 6,4 m 3 /s névleges teljesítményű Diesel meghajtású belvízátemelő szivattyútelep a Szipa főcsatornán. 1892-ben a Csaronda főcsatorna és a Szipa főcsatorna csatlakozásánál épült az ún. Vámosatyai osztózsilip, mely a Szipán érkező belvizek egy részét, 5,2 m 3 /s-ot (a szivattyútelep megépítéséig zsilipzárás idején a teljes vízmennyiséget) a Csaronda főcsatornába engedi. A Szipa, Csaronda és a Makócsa főcsatornákba csatlakozó csatornák torkolatára csőtiltókat építettek be. Az trianoni béketárgyalások után a csatornahálózatból 91 km maradt magyar területen. A 156 km mellékcsatornák megépítésére 1917–1956 között került sor. A Tisza magas vízszintjeinél a Tiszaszalkai szivattyútelep csak kis teljesítménnyel üzemelt. A zsilipnél jelentős szivárgások voltak, melynek csökkentésére a Szipán ellennyomást kellett biztosítani. Mindezek együttesen a környező területek elöntését és a belvízlevezetés elhúzódását okozták. A problémák megoldására új zsilip (12 m 3 /s áteresztőképességgel) és új szivattyútelep (2x3,5= 7,0 m 3 /s teljesítménnyel) épült 1980ban. Az 1970-es években a tervezett komplex melioráció befogadói feltételeinek biztosítása érdekében a Szipa, a Makócsa, a 19.sz (Hete-fejércsei cs.) és a Gulácsi oldalág csatornákon 4
