A Magyar Hidrológiai Társaság XXIII. Országos Vándorgyűlése (Nyíregyháza, 2005. július 6-7.)

2. szekció: TERÜLETI VÍZGAZDÁLKODÁS - Horváth Vilmos: Kisvízfolyások műszaki és ökológiai szemléletű rendezése, hasznosítása

optimumon (viszonylag alacsony termelési érték mellett csekély ráfordítás!) mutatkozzon meg, így biztosítva az ott élők, gazdálkodók tisztes jövedelmét, megélhetését. A kisvízfolyás rendezést és a völgyfenéki felszíni-felszínalatti vízrendezést a még eltűrhető vízborítás figyelembevételével alakították olymódon, hogy a vizes időszakokban a vízelvezetést, a szárazabb időszakokban a vízvisszatartást szorgalmazták. Ésszerűen alakítva a talajvédelmet, a meliorációt a terület ökológiai potenciálja és esztétikuma nem csökkent, sőt növekedett (erdősítés, gyepesítés szemben a rétfeltörésekkel, stb). Mindkét gazdálkodási magatartás fellelhető volt az 1960-1990-es évek közötti 30 évben és az utóbbi a legjobb úton haladt, hogy egyre nagyobb teret nyerjen a hegy- és dombvidéken. Ezt az ígéretes folyamatot szakította meg a mezőgazdasági nagyüzemek felszámolása és a földek újbóli felaprózódása. Úgy tűnik, hogy a jelenlegi társadalmi-gazdasági viszonyok között – bár ennek nem okvetlenül kellene így lennie – le kell mondani a mezőgazdálkodás keretei közé illeszkedő, a vízgyűjtőn megvalósított komplex talajvédelmi-meliorációs beavatkozásokról és meg kell elégedni a kis részletekben való tevékenységekkel. Ilyennek ítélem a mérnök, az ökológus, a tájrendező együttműködéséből származtatható kisvízfolyás rendezés témakörét is és ezért tettem kísérletet arra, hogy a címben vázolt feladat néhány vonulatára – ha vázlatosan is – felhívjam a figyelmet. A kisvízfolyás rendezés és hasznosítás korszerű szemléleti kérdései Kétségtelen, hogy a kisvízfolyások fő feladata a vízgyűjtőn belül keletkező felszíni és felszínalatti lefolyás befogadókénti összegyűjtése és lehetőleg károkozás nélküli elvezetése. A kisvízfolyásra jellemző, hogy „élete” árhullámok sorozatából áll. Két árhullám között pedig a vízgyűjtőn tározódott, vagy keletkező kis- és középvizek elvezetése a funkciója. A kialakított felszíni meder is állandó változásban van, amelynek legfőbb oka a vízgyűjtőről és a vízmedrekből érkező hordalék lerakódása, vagy a meder kimosódása. A változás további okai antropogén, éghajlati, florisztikai, faunisztikai, stb. hatásokra vezethetők vissza. A kisvízfolyások – természetüknél fogva – élőhelyek, ahol számtalan növényi és állati lény találja meg életlehetőségét, életfeltételét. Olyan – emberi célok érdekében végzett – beavatkozások, mint a medertisztogatás, jókarbahelyezés, szabályozás ökológiai szempontból igen durva beavatkozásnak számít és számos élőlény pusztulásával, az életfeltételek nagyfokú romlásával jár. Az 1970-es évektől mind erőteljesebb hangsúlyt kaptak az ökológiáról folytatott elméleti viták. Ezek filozófiai szinten három jól elkülöníthető irányzatban öltöttek testet. Az elsőben annak a felismeréséről van szó, hogy az ember az őt körülvevő világ lerombolásával nyilvánvalóan a saját létét is veszélybe sodorja. Igy aztán ez az irányzat a természetet „humanistának”, sőt antropocentristának nevezhető szempontból közvetve veszi figyelembe. A környezetnek itt nincs semmiféle belső értéke. A természet csupán körülveszi az emberi lényt, a periférián helyezkedik el, nem pedig a középpontban. Ilyen címen persze nem tekinthető jogalanynak sem, mintegy önmagában véve is abszolút értékkel rendelkező entitás. A második irányzat morális jelentőséget tulajdonít nem emberi lényeknek. Lényege, hogy magáévá teszi azt az „utilitarista” felfogást, amely szerint nem csupán az ember sajátos érdekét kell figyelembe venni, hanem arra kell törekedni, hogy a lehető legkisebbre csökkenjen az okozott szenvedés és kár mértéke. A jóléti színvonalat pedig ennek figyelembevételével lehet emelni. Minden lényt, amely képes az öröm és a fájdalom érzékelésére, jogalanynak tekint és azokat ennek megfelelően kezeli. A harmadik irányzat jogokat követel a természetnek, beleértve annak növényi és ásványi formáit. 2