A Magyar Hidrológiai Társaság XXIII. Országos Vándorgyűlése (Nyíregyháza, 2005. július 6-7.)

2. szekció: TERÜLETI VÍZGAZDÁLKODÁS - Horváth Vilmos: Kisvízfolyások műszaki és ökológiai szemléletű rendezése, hasznosítása

Kisvízfolyások műszaki és ökológiai szemléletű rendezése, hasznosítása (elvi alapvetések) Horváth Vilmos Kulcsszavak: kisvízfolyás rendezés, ökológiai szemlélet, ökológiai filozófia, tájrendezés, tájhasznosítás, vízgyűjtő rendezés, mérnök-biológiai, biotechnikai, tározás Bevezetés A problémakör címbeli megfogalmazását tulajdonképpen az elmúlt 40 év vízrendezési gyakorlatának ellensúlyozása indokolja. Az 1950-es évek végéig a kisvízfolyások rendezése túlnyomóan kézi erővel, kordés földszállítással, kubikus munkával történt, csekély gépi erő felhasználásával. Ez a tény önmagában hordozta, hogy a külterületi vízfolyás szakaszokat a kis- és középvízi meder méretre alakították, amelyek fő feladata a völgyfenéki gyűjtők befogadásának biztosítása, a talajvízszint szabályozás volt. Ugyanakkor a nagyvizek a völgyfenéki területek általában rét művelési ágú mezőgazdasági területeit elönthették. Ez a rendezési mód mind hidrológiai-hidraulikai, mind ökológiai szempontból elfogadható volt. Gazdálkodási vonatkozásban a területhasználat extenzív jellegű volt, mivel a „vizes években” csak csekély gazdasági eredmény, vagy éppen ráfizetés keletkezett. Hidrológiai-hidraulikai szempontból előnyös volt, hogy a kiöntések nyomán az árvízcsúcsok mérséklődtek, kevesebb hordalék terhelte a vízfolyást. Ökológiai vonatkozásban a kisebb földmunkákkal jól lehetett idomulni a vízfolyás természet-közeli állapotához, meg lehetett tartani a kísérőfásítást és általában a munkálatok a természeti környezet kisebb zavarásával voltak végezhetők. Az elöntések révén a „vizes állapotok” tovább maradtak fenn, amely gazdagabb és sokoldalúbb flórához, faunához vezetett. A mezőgazdaság 1959-1961 évek közötti szocializálása után a helyzet gyökeresen megváltozott. A vízrendezési munkálatoknál mindenütt uralkodóvá vált a gépi földmunka végzés, amely igényelte a vízfolyásmenti kísérő fásítások egy- vagy mindkétoldali kivágását. A termelésbiztonság érdekében nagyobb vízvezető keresztmetszeteket alakítottak ki és gyakoribb medertisztogatást, jókarba helyezést végeztek. A gépi művelésű nagytáblák szükségessé tették a vízfolyások „kiegyenesítését”, a vizenyős, fakadóvizes területek lecsapolását, amely tevékenységek ökológiailag szegényítették, sivárrá, geometrikussá alakították a tájat. Ugyanakkor lehetővé vált a kisvízfolyások vízgyűjtő területein a talajvédő-meliorációs beavatkozás. Ennek keretei között sor kerülhetett a művelési ágak lejtős területeken való térbeli átrendezésére, a talajvédő gazdálkodás bevezetésére, a meredekebb területek erdősítésére, a dombos területek állandó gyepborítással való ellátására és ezáltal a területi talajerózió, a hordalék keletkezés mérséklésére. A talajvédelmi-meliorációs mérnöki munkálatok nyomán a koncentrált vízlefolyásokból (barázdás, vízmosásos meder, felhagyott, lemélyült földutak, stb) keletkező hordalék mennyisége mérséklődött, a mélyebb fekvésű területek elöntése, felhordalékolódása ritkább lett. A művelési ágak térbeli átrendezése maga után vonta, hogy a völgyfenéki rétterületeket – vízrendezés után – feltörték és abraktakarmány termő területekké alakították. Mindez úgy volt lehetséges, ha a mezőgazdasági üzem növénytermesztését és állattenyésztését a döntően meghatározó lejtésviszonyok figyelembevételével hosszútávon 15-20 év időtávlatban úgy szervezték, hogy az eredmény a relatív