A Magyar Hidrológiai Társaság XXIII. Országos Vándorgyűlése (Nyíregyháza, 2005. július 6-7.)

1. szekció: TELEPÜLÉSI VÍZGAZDÁLKODÁS - Csapák Alex, ELTE-TTK Társadalom- és Gazdaságföldrajz Tsz.: A települési szennyvízgazdálkodás az uniós csatlakozás tükrében

A települési szennyvízgazdálkodás az uniós csatlakozás tükrében Csapák Alex, Ph.D. hallgató Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Kar Társadalom- és Gazdaságföldrajzi Tanszék Kulcsszavak: szennyvíz, települési vízgazdálkodás, uniós csatlakozás Bevezetés Az Európai Unióhoz való csatlakozásunk egyik kézzelfogható előnye az, hogy az Unió rákényszeríti hazánkat, a sok tekintetben elmaradott magyar környezetvédelmi infrastruktúra fejlesztésére. E kényszer érvényesül a hulladékgazdálkodás, a levegőtisztaság-védelem, a szennyvízkezelés terén egyaránt. E rövid tanulmányban szeretném felvázolni azt, hogy mit is jelent a hazai települések szennyvízgazdálkodása számára, az ország Európai Uniós csatlakozása. A települési szennyvízgazdálkodás A települési vízgazdálkodás sokáig kissé mellőzött, másodlagos szerepű részágazatnak számított a nagy, klasszikusnak nevezhető vízgazdálkodási feladatok mellett. A háttérben szorítottság persze nem volt ok nélkül való, hiszen Magyarország természeti viszonyai (hatalmas árterek, szélsőséges vízjárású folyók) szükségessé tették a hagyományos vízgazdálkodási, vízmérnöki feladatok gyors és hatékony elvégzését (ármentesítés, folyószabályozás, belvízelvezetés). A települési vízgazdálkodásra - egy-két nagyvárost leszámítva - csak a huszadik század elejétől kezdett némi figyelmet fordítani a vízügyi szakma, a fejlesztési politika. A települési vízgazdálkodás három legfontosabb eleme közül - ivóvízellátás, szennyvízkezelés és belterületi csapadék-/ belvízelvezetés - is csupán az első fejlesztésére fordítottak jelentősebb energiát hosszú évtizedeken át. A szocialista korszak utolsó húsz esztendejében - nagy erőfeszítések árán - sikerült az ország legtöbb településén biztosítani az egészséges vezetékes ivóvízellátást. A kommunális szennyvíz összegyűjtését és kezelését biztosító infrastruktúra megépítését későbbre halasztotta a magyar társadalom, hatalmasra nyílt a közműolló. A sokáig halogatott fejlesztéseket valószínűleg lassan, fokozatosan pótolta volna be Magyarország, hiszen a rendszerváltást követő évek, sőt évtizedek, számos égető feladata közül ez „csak” az egyik lett volna. Az a tény azonban, hogy hazánk az Európai Unió teljes jogú tagjává akart válni, különleges ösztönző erőt adott a környezetvédelmi problémák mérséklésére. A települési szennyvízkezelés végre a figyelem középpontjába került, az uniós elvárások teljesítése azonban hatalmas feladatokat rótt/ró Magyarországra, a magyar településekre. Az Unió és a települési szennyvízgazdálkodás Az Európai Unió országaiban hosszú ideig nem volt egységbe foglalt szabályozás a települési szennyvízgazdálkodással kapcsolatban. A kérdéskör szempontjából ezért tekinthetjük meghatározónak az 1990es évek elejét, hiszen ekkor született meg a máig érvényes 91/271/EGK direktíva (módosítva a 89/15/EU direktívával), mely a települési szennyvizek kezeléséről szól. A direktívában a tagországok igyekeztek megfogalmazni az Unió szennyvízkezelésének alapelveit, definiálni a szabályozás által használt fogalmakat, részletesen ütemezni a települési szennyvizek (illetve részben az ipari szennyvizek) összegyűjtésével és kezelésével kapcsolatos feladatokat. A direktívában megfogalmazott szennyvízelvezető agglomerációk (regionális szennyvízgyűjtő rendszerek) megalkotására a dokumentumban a 2005. esztendőt jelölték meg utolsó határidőnek. A szennyvízelvezető agglomerációkat a keletkező szennyvizek lakosegyenértéke, illetve a terület környezeti érzékenysége alapján csoportosították. („Egy lakosegyenérték (LE): szerves, biológiailag lebontható terhelés, amelynek ötnapos biokémiai oxigénigénye (BOI 5) 60 g oxigén/nap.”, részlet a 91/271/EGK direktíva hivatalos magyar fordításából.) A különböző csoportokba sorolt agglomerációk számára más-más teljesítési határidőt jelöltek meg a direktíva megalkotói. Legsürgősebb feladatként, az érzékenynek tekintett területeken kellett (kell) megoldani a települési szennyvizek megfelelő minőségű kezelését. A direktíva ad némi eligazítást az érzékenynek tekintendő területek lehatárolásáról (például az édesvizű tavak vízgyűjtőterületeit, a zárt tengeröblök vízgyűjtőit, vagy az ivóvízbázisokat sorolják ide), de a tagországok számára meglehetősen tág teret hagy az agglomerációk besorolását illetően. Ezért néhány tagországban - főleg ott, ahol a szennyvízkezelés fejlesztése már nem okozott igazán nagy kihívást - az agglomerációk tömegét sorolták az érzékeny területek közé. A Benelux államokban, Finnországban, Svédországban vagy Dániában az összes, uniós normának megfelelő (2000 LE feletti) szennyvízelvezető agglomeráció érzékeny területnek számít. Ezzel szemben Olaszországban vagy Nagy-Britanniában viszonylag kevés az érzékeny területen fekvőnek tekintett szennyvízelvezetési agglomeráció. Olaszországban 679