A Magyar Hidrológiai Társaság XX. Országos Vándorgyűlése (Mosonmagyaróvár, 2002. július 3-4.)

8. szekció: A vízjog és a hidroökonómia időszerű kérdései - Dr. Kutas Ádám – Dr. Csölle Katalin - Dr. Molnár Anikó: Új „kiskapu” a vízjogban, avagy a vízjogi fennmaradási engedély.

682

Mi a helyzet abban az esetben, ha a létesítmény idegen ingatlant is érint, azaz a vízhasználat gyakorlása érdekében szolgalmi jog alapítása szükséges. Saját célú létesítménynél egyszerűnek tűnik a helyzet: itt a vízügyi hatóságnak nincs szolgalomalapítási joga, csupán annak vizsgálata kötelező, hogy a szolgalomalapításra a felek szerződést kötöttek-e, illetve e kérdést maguk között rendezték. Ha viszont a felek közti írásbeli megállapodás hiányzik, azaz a szolgalom kérdése nincs rendezve – véleményünk szerint – a fennmaradási engedély kiadását meg kell tagadni; még akkor is, ha a vízilétesítmény üzemeltetése, fennmaradása vízgazdálkodási szempontból engedélyezhető lenne. Ez voltaképpen az egyetlen eset, amikor a vízügyi hatóságnak jogi és nem műszaki indokok, illetve megalapozottság folytán kell a kérelmet elutasítania, s az ügyfelet az eredeti állapot helyreállítására köteleznie. Mi a helyzet a közcélú vízilétesítmény esetén? Álláspontunk az, hogy mivel a Rend. 6.§ /4/ bekezdése kifejezetten azt mondja ki, hogy a vízvezetési szolgalom alapítására irányuló kérelmet a vízjogi létesítési engedélyezési eljárásban kell a vízügyi hatósághoz benyújtani, a fennmaradási engedélyezési eljárásban közigazgatási úton szolgalom nem alapítható. Álláspontunk szerint a szolgalom különleges jogintézmény, a közcélú vízi és egyéb létesítmények elhelyezésére a – szélesebb értelemben vett – közterületek kell, hogy szolgáljanak, azaz a szolgalomalapítási kérelem esetén a vízügyi hatóságnak hivatalbóli kötelezettsége vizsgálni, hogy valóban igen nyomós műszaki indokok támasztják-e alá az idegen ingatlan igénybevételét – kész létesítmény esetén azonban a tényállás ezirányú vizsgálata már lehetetlen. A másik - nem elhanyagolható – szempont viszont az, hogy az építtető az engedély nélküli megvalósítás során szükségképpen jogsértő magatartást tanúsított, módfelett furcsának tűnne, hogy a közigazgatási szervnek lenne kötelessége a jogszerűtlent saját határozatával jogszerűvé tenni. 2. A fennmaradási bírság az építésügyi bírság /1997. évi LXXVIII. törvény 49. §/ hasonló jogintézmény – azzal az el nem hanyagolható különbséggel, hogy míg az utóbbi az érték 20-100 %-áig, az előbbi az érték 20 %-ig terjedhet. A jogalkotói szándék világos: fennmaradási bírság megállapítása kötelező, a mérlegelés odáig nem terjedhet, hogy 1996. július 1 után épült vízilétesítmény fennmaradási engedélye bírság kiszabás nélkül kiadható lenne. Mi legyen azonban a mérlegelés alapja a bírságösszeg megállapításánál? Nem tudjuk, mivel erre vonatkozóan a jogszabály még példálozó iránymutatást sem tartalmaz, így viszont a 4-5 %-nál magasabb összegű bírságot az ügyfél könnyen támadhatja meg fellebbezéssel, s az első fokú hatóság még hogyha a tényállás minden elemét feltárta is, s kimerítő indokolást írt is, sem abban, sem a felterjesztésben nem tudja sem az ügyfélnek, sem a másodfokú hatóságnak megmagyarázni, hogy mi alapján állapította meg a bírság összegét. Ez a jogi szabályozatlanság nyilván arra vezet, hogy az első fokú hatóságok igyekeznek az elvárhatósághoz szabni igényeiket, olyan bírságösszeget állapítva meg, amelybe az ügyfél „belenyugszik”, s lehetőleg nem nyújt be ellene fellebbezést. Felhasznált jogszabályok: - A vízügyről szóló 1964. évi IV. tv. (hatályon kívül) - A vízgazdálkodásról szóló 1995. évi LVII. tv. - A vízgazdálkodási hatósági jogkör gyakorlásáról szóló 72/1996. (V.22.) Korm. rend. - Az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény - Az egyes építményekkel, építési munkákkal és építési tevékenységekkel kapcsolatos építésügyi hatósági engedélyezési eljárásokról szóló 46/1997. (XII. 29.) KTM rendelet