A Magyar Hidrológiai Társaság XX. Országos Vándorgyűlése (Mosonmagyaróvár, 2002. július 3-4.)

4. szekció: Folyógazdálkodás - Guti Gábor: A denkpáli hallépcső funkcionális vizsgálata a szigetközi Duna-szakaszon

vízfolyások kontinuitásának és a vízi élővilág sokféleségének fenntartása. Ennek megfelelően alapvető követelménnyé vált, hogy egy átjáró ne csak néhány preferált halfaj, hanem az adott térségben előforduló halak és gerinctelenek számára biztosítsa a tömeges vándorlás lehetőségét. Az új szemlélet nem csak a művi hallépcsők fejlesztéséhez, hanem a természetes jellegű hallépcsők építéséhez is jelentősen hozzájárult. Ez utóbbiak kialakítása igen változatos, gyakran intuitív módon és helyspecifikusan történik, tervezésüket döntő mértékben a természetes vízfolyások medrének hidraulikai viszonyaira és geomorfológiai mintázataira alapozzák. Hallépcsők Magyarországon A kedvező külföldi tapasztalatok ellenére Magyarországon kevés figyelmet fordítottak a hallépcsőkre a 20. században. Művi hallépcsők épültek például a Hernádon a bőcsi duzzasztónál, a Körösön Békésszentandrásnál, a Tiszán a tiszalöki és a kiskörei duzzasztóknál, amelyeknél többnyire bukógátszerű terelőlemezekkel elválasztott medencék sorozatát alakították ki és a keresztfalak alsó részét helyenként búvónyilásokkal is ellátták. Sajnálatos azonban, hogy létesítmények funkcionális értékelésre nem történt számottevő kísérlet. A duzzasztók kezelői és a helyi halászok véleménye szerint a működési hatékonyságuk nem megfelelő (F

ÓRIS 1957). Magyarországon az első és eddig egyetlen természetes jellegű hallépcső a Szigetközben épült 1998-ban, a Hallépcső Bt. munkatársainak tervei alapján. Közismert, hogy 1992-ben, a bősi vízlépcső üzembehelyezésével a Duna vízhozamának csaknem 80 %-át az erőmű üzemvízcsatornájába terelték, ezért a közel 50 km hosszú szigetközi folyószakasz 4/5 részén megszűnt a főág és a mellékágak közvetlen kapcsolata. A dunakiliti fenékküszöb építésével megvalósított hullámtéri vízpótlás eredményeként 1995-től újra biztosítottá vált a mellékágak teljes vízellátása. Problémát jelent azonban, hogy a főág jelenlegi szintje több méterrel elmarad a mellékágakban létrehozott vízállástól, ezért szükség volt az ágvégek lezárására. A vízelfolyást megakadályozó ágvégi zárások nem átjárhatóak a vízben élő szervezetek számára, korlátozzák a halak továbbhaladását a kiterjedt hullámtéri vízterek felé, így a szigetközi vízrendszer nem képes számottevő mértékben hozzájárulni a dunai halállomány természetes utánpótlásához (G

UTI 1998, 1999). A vízterek közötti átjárhatóság hiánya kedvezőtlenül hatott a térség halgazdálkodási és természeti értékeire. A Duna 1832.5 fkm szelvényének magasságában, a Cikolai-ágrendszer alsó torkolatánál (Denkpál) található hallépcső létrehozását a folyó főága és a 4 méterrel magasabb vízszintű hullámtéri mellékágrendszer közötti halvándorlás korlátozottsága indokolta. Megépítésére akkor nyílt lehetőség, amikor a Cikolai-ágrendszer 1993 óta elzárt torkolatánál egy megcsapoló műtárgyat alakítottak ki a hullámtéri mellékágak vízpótlásának rugalmasabbá tétele érdekében. A denkpáli hallépcső kialakítása A megkerülő csatornás denkpáli hallépcső tervezése során nehézséget jelentett, hogy korábban kevés olyan létesítmény épült, ami a szigetközi viszonyokhoz közvetlenül adaptálható lett volna. A rendelkezésre álló szakirodalomban elsősorban patakokra és hegyvidéki folyókra dolgoztak ki koncepciót. A felsőszakasz jellegű, nagyobb esésű folyókban többnyire olyan halfajok fordulnak elő, amelyek úszási sebessége nagyobb, ezért az ott kialakítandó átjárókban nagyobb vízáramlási sebességek és vízszintkülönbségek engedhetőek meg. A külföldi szakirodalom és helyszíni tapasztalatok alapján azonban az alábbi szempontok figyelembe vétele látszott indokoltnak: 276