A Magyar Hidrológiai Társaság XX. Országos Vándorgyűlése (Mosonmagyaróvár, 2002. július 3-4.)

4. szekció: Folyógazdálkodás - Guti Gábor: A denkpáli hallépcső funkcionális vizsgálata a szigetközi Duna-szakaszon

A DENKPÁLI HALLÉPCSŐ FUNKCIONÁLIS VIZSGÁLATA A SZIGETKÖZI DUNA-SZAKASZON GUTI GÁBOR Hallépcső Bt., Mosonmagyaróvár MTA Magyar Dunakutató Állomás, Göd Külföldi példák Világszerte megfigyelhető jelenség, hogy a gazdasági fejlődéssel párhuzamosan egyre nagyobb méreteket öltött a vízhasznosítás, illetve a folyóvízi rendszerek átalakítása. Európában például a 18. század óta rendszeresen építenek völgyzáró gátakat. A legtöbb duzzasztót az 1950-es és az 1970-es évek között építették és napjainkban is legalább egy 150 m magas gátat hoznak létre két évenként. A 20. század végére a Föld északi féltekéjén a 139 legnagyobb folyó 77 %-a közepesen, vagy erősen fragmentálódott (D

YNESIUS és NILSSON 1994). A mederszelvényt elzáró vízügyi műtárgyak következtében fragmentálódott vízfolyásokon a vándorlásában akadályozott halállomány számottevő mértékben károsodik (SPENCE és HYNES 1971, BAXTER és GLAUDE 1980, TYUS 1990, TYUS és WINTER 1992, WALKER és társai 1992, PETER 1998, WAIDBACHER és HAIDVOGL 1998). Erre utal például, hogy 67 veszélyeztetett és kipusztuláshoz közel állónak minősített európai halfaj 58 %-ánál a szabad vándorlás korlátozottsága valamilyen formában szerepet játszott a populációk csökkenésében (LELEK 1987). A világ számos országában, ahol halászatilag hasznosított vándorló halfajok fordulnak elő, speciális törvények védik a migrációjukban korlátozott halpopulációkat. A halállomány védelmét gyakran hallépcsők kialakításával biztosítják. A hallépcsők építésével kapcsolatos legkorábbi feljegyzések a 17. századból ismertek Európában. A 19. század második felében már számos publikáció jelent meg a halátjárók építéséről. A hallépcsőkkel kapcsolatos problémák tudományos alapokon történő megoldása a 20. század első felében kezdett kibontakozni. Kezdetben egy-egy gazdasági, vagy horgászati szempontból értékes halfaj igényeinek megfelelően, elsősorban a felfelé történő vándorlás elősegítésére alakították ki a hallépcsőket. A lazacfélék migrációs viselkedésével kapcsolatban viszonylag részletes ismeretanyag halmozódott fel az észak-amerikai és a nyugat-európai kutatások eredményeként, így a 20. században több hatékonyan működő műszaki megoldást fejlesztettek ki a halak vándorlási útvonalaik fenntartására (C

LAY 1995). A síkvidéki folyónkon ugyanakkor, ahol kevésbé jellemző a lazacfélék előfordulása, a duzzasztóműveknél létrehozott hallépcsők műtárgyak hatékonysága általában nem felelt meg az elvárásoknak a 20. század első felében. Részben ezzel magyarázható, hogy az 1960-as évektől egyre ritkábban szorgalmazták építésüket a nem lazacos vízfolyásokon (EBERSTALLER és társai 1998). A volt Szovjetunió területén a II. világháborút követően számos duzzasztógátba építettek olyan vízügyi műtárgyat (zsilipeket, lifteket), ami a lazacfélék mellett a tok- és pontyfélék vándorlási lehetőségeit is biztosították (PAVLOV 1989). Napjainkban bőséges szakirodalom foglalkozik a művi hallépcsők létesítésének általános és speciális feltételeivel. Az 1980-as évek második felében a folyóvizek ökológiai kutatásában elért tudományos eredmények és az egyre határozottabb természetvédelmi törekvések következtében ismét nagyobb figyelmet kezdtek fordítani a halak vándorlási útvonalait elzáró létesítményekre, illetve a kedvezőtlen hatásaikat enyhítő hallépcsőkre. A hallépcsők kialakításában egy új irányvonal kezdett kibontakozni, amelynek meghatározó szempontjai a 275