Hidrológiai tájékoztató, 2013
EMLÉKEZÉSEK - Dr. Dobos Irma: 150 évvel ezelőtt jelent meg Chyzer Kornél tanulmánya „Sáros megye ásványvizeiről”
vei kiegészítve. Úgy látja, hogy a megye felső részében a kárpáti homokkőben a közönséges homokkövet és már- gapalát, majd a konglomerátumot és a szarukővel kevert fekete palát lehet megkülönböztetni. Miután ezekből a képződményekből hiányoznak a kövületek és csak néhány fucoidát és egy Meletta pikkelyt sikerült találni, ezért ezek korát csak valószínűsíteni lehet. Franz von Hauer a konglomerátumot eocénnek, míg a másik kettőt krétának tekinti. Ezen az északi területen a negyedidőszaki képződmények változatos kifej lődésűek, mivel a lösz és a kavics együtt vagy külön-külön is megtalálható a patakok és a folyók völgyeiben. A megye déli részén a földtani képződmények kora már jóval biztonságosabban meghatározható. A jura időszaki mészkő mellett a harmadkorit több helyen is meg lehet találni, így Palocsánál, Pusztamezőtől Tarkőig, Ádámföldénél, Kis-Szebennél. Ezen kívül a triász mészkő jóval több helyen fordul elő, mint ahogy a birodalmi földtani térkép szemlélteti. A két nagy kiterjedésű mészkő-területet a megye délnyugati részén csillámpala mellett találjuk. Terebő és Kisfalu között ugyancsak a triász mészkőbe vájta be magát a Hemád. A szinyelipóci fürdő és a lipóci barlang is a triász mészkő területén alakult ki. A földtani térkép triász mészkövet jelez Szepes és Sáros megye határán, a branyiszkói országút két oldalán, a hegység pedig gneiszből épül fel. A dachsteini mészkövet eocén homokkő veszi körül Keczer-Pálvágástól délre. A legnagyobb területen az eocén homokkő nyomozható igen sok kövülettel, kelet felé és délnyugatra kiszélesedik és a triász mészkőre támaszkodva Szepes megyébe is átnyúlik. Két helyen trachit-csúcsok állnak ki: ez Sárosvár- és a Strázs-hegység. A Tárcza bal partján már miocén homok és homokkő terül szét nagy területen egészen Kassáig az Eperjes-Tokaji vulkáni hegyláncra támaszkodva. Vulkanitot még egy helyen lehetett kimutatni és gránit is ugyancsak egy helyen tör ki a gneiszből a Kameni-brebeny hegyet képezve. A forrásokról általában A földtani felépítés bemutatása után a vízföldtani viszonyok rövid felvázolása következik. A kárpáti homokkőben, a megye felső területrészén 26 helyen 74, ettől délre pedig különböző földtani képződményből 34 helyen 65, tehát összesen 139 forrás fakad. A legmelegebb közöttük is csak 12,5 °R, azaz valamivel melegebb mint 15 °C, de semmiképpen nincs olyan, amely elérné a 24 °R fokot, amely 30 °C-nak felelne meg. így tehát a források a hideg vízcsoportba tartoznak. Viszont az ásványvizek alkotói alapján már figyelembe vette Bartsch Edward, Jácz és Wachtel Dávid felosztását. A közölt elemzési eredmények az oxidok jelölésénél Nendtvich Károly (1811-1892) 1844-ben megjelent legjelentősebb munkájában használt szóvégek: -élecs, -éleg, -lag szerepelnek. Mivel ekkor még a sókban adták meg az ásványvizek összetételét, ezért érthető, hogy Chyzer és a korábbi szerzők is így közölték elemzési eredményüket, hiszen Than Károly csak 1864-ben vázolta fel előadásában az ionos kifejezési módot. A megye forrásait a legkiválóbb tulajdonságaik alapján 6 csoportba lehetett beosztani. A nagyon alapos vizsgálat azt eredményezte, hogy a korábbi szerzők munkáját alig lehetett, vagy legalábbis csak szigorú kritikával lehetett elfogadni. A savanyú vizekhez azok tartoztak, amelyek a szabad szén-dioxidon kívül a kénkönt (kénsavat=H2S04) kivéve egyéb alkotóval is rendelkeztek. A legtöbb, 36 helyen ilyen jellegű forrás fordul elő a megyében. Közöttük a legjelentősebbek a bártfaiak és ide tartozik még többek között a cemétei, a szulini és a 8 cigelkai forrás. A kénsavasoknál 5 forrás szerepel, s közöttük a legismertebb a szinyelipóci és a radomai. A harmadik csoportot a savanyú sós és iblanyos (jódos) vizek képezik és ide a cigelkai források közül 4 került. Igen sok forrás tartozik az édes kémavas, vizekhez, így a Szent László-, a Cromos-, a Kis-Szeben-, a Zabava-forrás, a konyhasós vizekhez pedig Sóvár és Sósújfalu, a konyhasós kénsavas vizekhez az Alsó-Sebes és a sebes-kellemesi-rét forrásai. Kiegészült még a felsoroltak a más szerzők által leírt forrásokkal, sőt még a helybeliek ismerete is sokszor beépült a leírásokba. Ezután ábécébe szedve a források ismertetése következett. A legtöbb forrás famedencés foglalású volt és csak több öl mélységben lehetett észlelni a forrás vízszínét. Ebből arra következtethetünk, hogy a források legtöbbje mesterséges feltárás eredménye lehetett, kevésbé természetes eredetű. A források számbavétele A források ismertetésénél a földrajzi és a földtani viszonyok után a forrás fizikai tulajdonságainak leírása következik és abban különösen hangsúlyos a víz és a levegő hőmérséklet közlése. Ha kémiai elemzés is volt, akkor azt a szöveg végén, esetleg közbeiktatva találjuk meg. Az Ádámfolde, Alsó-Asgúth, Bajor, Bajorvágás után Bártfa ismertetése következik, ahol már ekkor nívós fürdőintézet is működik (3. kép). A fürdő története helyett, kronológiai sorrendben mindazt az irodalmat közli a szerző, amihez hozzá tudott jutni. Az első munka 1791-ben Hacquet Balthazártól (1739/40— 1815) származik, amely a legújabb 1791, 92. és a 93. évi utazásra vonatkozik, de akkor természetesen a megjelenés éve nem lehet 1791. Kitaibel Páltól a Kassán kiadott magyar és német nyelvű (1801), a következő évben lengyelül Krakkóban és az 1829. évi Hydrogra- phica Hungáriáé c. műve szerepel. Sajnálatos, hogy az 1806-ban megjelent Schultes munkáját sehol nem idézik. A Bécsben kiadott Csaplovics János (1780-1847) közleménye a bártfai fürdőről 1817-ben jelent meg. Dessewffy József gró/'bártfai leveleit Döbrentei Gábor ügyvédhez (1785-1851) Erdélybe küldte Sárospatakról. 1825-ben a Csodálatos királyi Magyarországról Szepesházy Károly (1781-1829/ és Thiele Joachim német nyelvű munkáját 1825-ben Kassán adták ki. Kéler Bártfa vizéről 1839-ben írt latin nyelvű művét Sopronban adták ki. Tognio Lajos 1843-ban, Koch 1845-ben, Lengyel Dániel 1853-ban, Seegen 1857-ben, Franz von Hauer 1858-ban, Helfft 1859-ben, Török József 185913
