Hidrológiai tájékoztató, 2005

TERÜLETI VONATKOZÁSÚ CIKKEK - Orlóci István: A Tiszát a Dunával összekötő csatorna

szerekbe, és a „beillesztésre" vonatkozó intézkedéseket, a csatorna megvalósítására vonatkozó döntés részének kell tekinteni (amint ez az 1937. évi Öntözési törvényben történt). A DTCs eddigi történetében alig ismerhető fel ilyen irányú törekvés, a csatornát általában egyedi beruházási érveléssel, és nem a teljes rendszer hasznosításában várható szerepének értékelésével kívánták „eladni". A Duna-Tisza Csatorna területi és gazdasági kapcsolatait tekintve három hatás-, illetve érdekkört indokolt elkülöníteni; elsőként az érintett hátsági területet a közvetlen hasznosítási lehetőségekkel valamint környezeti hatásokkal, második területként célszerű vizsgálni a Tiszába átvezetett víz használati-hasznosítási körzeteit, és harmadikként a kapcsolódó vízút-hálózat áruforgalmi övezetét. A csatornának legközvetlenebb fizikai kapcsolata természetesen a nyomvonalával érintett vizekkel és élőhelyekkel van. Ez utóbbiak közé (amelyekkel csak meghatározott nyomvonalat illetően lehet érdemben foglalkozni) tartoznak a mezőgazdaságilag művelt területek, a lakóhelyek (tanyák) és a természetvédelmi területek. Minden lehetséges nyomvonal-változat érinthet védett területet, ami a várható vitákon kívül bonyolult, új feladatot jelent a tervezők számára. A Duna-Tisza-közi Hátság az ország napsütéses, de kevés csapadékú területei közé tartozik. A Csatorna az ország legritkább vízhálózatú területén vezet keresztül, és a sivatagosodásra hajlamos táj életre keltésének vízforrása lehet; érdemlegesen növelné a biodiverzitást, fokozná az életképességet, és jelentős lehetőséget kínálna az ott élők életminőségének javítására. A víztelen vidéken a vízparti üdülési, sportolási és idegenforgalmi lehetőségnek nem csak szociális jelentősége nagy, de gazdasági haszna is számottevő lehet. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a terület vízellátottságának növelése nem csak Duna-Tisza Csatornával, hanem a Dunából és a Tiszából történő helyi - egyedi - vízpótlásokkal, és kisebb-nagyobb csatornákkal is megoldható. A Duna-Tisza Csatorna nagyobbrészben homokos, löszös területen halad, és közvetlenül érintkezik a talajvízzel. Ez a kapcsolat a csatorna műszaki kialakításának és környezeti hatásainak az egyik súlyos (és nem kellően feltárt) problémája. Ha a vízszint a talajvíz szintjét meghaladja, akkor a csatorna táplálni és emelni fogja azt; alacsonyabb vízszintű csatorna pedig drénezni fogja a környezetet, ami tovább fokozza a terület kiszáradását. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a csatornával nem lehet megoldani a Hátság talajvíz szabályozását, a szivárgás hatásának csak igen korlátozott lenne a területi kiterjedése (a talajvízszint süllyedésének korlátozására elfogadott program inkább a helyi-egyedi vízpótlások, és nem a Duna-Tisza Csatorna megvalósítása felé mutat). Állítható, hogy a talaj vízháztartást csak nagy kiterjedésű beszivárogtatással, jelesül, öntözéssel lehet szabályozni Az időszerű talajvíz-probléma és a Duna-Tisza Csatorna kapcsolata jól példázza a többcélú vízgazdálkodási létesítmények hasznosulásában, illetve indokolásában rejlő bizonytalanságokat. Ha ma lenne Duna-Tisza Csatorna, akkor determinált lenne a talajvíz dúsításának (a szintemelésnek) a vízforrása, sőt feltételezhetően korlátozottabb mértékben süllyedt volna a talajvíz. Bizonyos azonban, hogy a megvalósításra vonatkozó döntésben (amit 20-30 évvel ezelőtt kellett volna meghozni) nem lett volna érdemleges érv az esetleg bekövetkezhető talajvízsüllyedés. A dolog bonyolultságát jelzi az is, hogy egy mai döntéssel a folyamatot a leggyorsabb végrehajtás esetén is csak 8-10 év múlva lehet befolyásolni. A Duna és a Tisza összekötésének egyik indítéka - és egyben a hatásterületén közvetlenül is betölthető szerepe - az öntözési célú vízszolgáltatás. A 70-es években egyfelől megtervezték a csatorna közvetlen hatásterületének öntözőrendszereit, másfelől a csatornát a Tiszába történő számottevő vízmennyiség átvezetésére méretezték (többnyire szivattyús átemeléssel). A közvetlen hatásterületen változatonként 50 ezer-100 ezer hektár öntözéssel, a Tiszába pedig 50-100 m

3/sec vízátvezetéssel számoltak (ez utóbbi nagyságrendileg megegyezik a Tisza kisvízi hozamával). Ahhoz, hogy a dunai víz hasznosítható legyen, a csatornának vagy a Kiskörei Vízlépcső bögéjébe kell torkolnia, vagy pedig meg kell építeni a Csongrádi Vízlépcsőt. Annak ellenére, hogy az öntözés alkalmazásának évtizedes tapasztalatai óvatosságra intenek, állítható, hogy az Alföldön az intenzív növénytermesztés vállalható kockázatának helyettesíthetetlen feltétele az öntözés. Egyértelműen igaz ez az értékes kultúrák (zöldség, gyümölcs) termesztésére, amit a Duna-Tisza közi tapasztalatok is igazolnak. Az Alföldön jelenleg nem a vízkészletek hiánya, hanem a kapacitások kihasználatlansága okoz gondot. A mezőgazdaság körülményeit és a gazdálkodás tendenciáit figyelembevéve az öntözés újabb, a mai lehetőségeket kihasználó fejlődése egy évtizednél korábban nem várható. Ez körülbelül a Tiszába történő vízátvezetés indokoltságának is a legkorábbi időpontja, mert a külföldi vízgyűjtőkön sem várható gyorsabb ütemü, a Tisza vízkészletét csökkentő fejlődés. Ettől eltérő a Duna-Tisza közének helyzete. Ott ugyanis, ahogy előbb már utaltam rá, a talajvízszint csökkenésének ellensúlyozására felgyorsulhat az öntözés terjedése. Alapvető kérdés azonban, hogy megvalósítható-e olyan gazdálkodás, amely megtéríti a vízpótlás, az öntözés igen magas beruházási és üzemköltségeit? Állítható, hogy ez szántóföldi kultúrákkal nem teljesíthető, de állítható az is, hogy ha a vízpótlás vállalkozási módon valósul meg, akkor a gazdák öntözővíz igénye igen alacsony lesz. A jelenlegi gazdasági feltételekből kiindulva lényegében hasonló következtetésre lehet jutni a csatorna legtágabb hatáskörű szerepét, a víziútként történő hasznosítását illetően is. Egyéni és esetleges vállalkozásoktól nem lehet várni, hogy az adott szállítási alternatívákkal versengve megteremtsék a víziút-fejlesztés fedezetét. A Tisza és mellékfolyói (Bodrog, Szamos, Körösök, Maros) egy országhatárokon túlnyúló, jelentős áruforgalmi csomópontokat érintő vízi-közlekedési hálózat 48