Hidrológiai tájékoztató, 1997

1. szám, április - ÁLTALÁNOS VONATKOZÁSÚ CIKKEK - Terbócs Attila: Szemelvények a vízszerzés néprajzából. I. A vízszerzés néprajzi szempontú megközelítése

állandó víznyerőhelyei. A természeti víznyerés szerepe és funkciója az évszázadok során - a korábban elmondottaknak megfelelően - folyamatosan változott és bővült. Míg a zsákmányoló gazdálkodást folytató közösségek gyakorlatilag csupán ivóvízszükségletükct látták cl, addig a termelő tevékenység bővítette a közösségek mennyiségi vízigényét, s ennek a természeti víznyerés kizárólagos keretein belül nem lehetett megfelelni. Jóllehet, erőfeszítéseket is tettek ennek érdekében, hiszen településeiket ezen megfontolásból is igyekeztek a felszíni vízfolyások közelében kialakítani, ám a termelő tevékenységből fakadó prosperitásnak köszönhetően a lakosság lélekszáma növekedett, s így a Kárpát-medencében is egyre nagyobb arányban kényszerültek elhagyni a folyó- és patakvölgyeket, s a vízforrásoktól távoli helyeken telepedtek le. Ebből fakadóan különböző technológiákat alkalmaztak, energiát és munkát fejtettek ki annak érdekében, hogy az átalakult, felszíni vízben megfogyatkozott környezetben a megnövekedőit mennyiségi vízigénynek megfeleljenek. A tervszerű víznyerési módokat, és az azokban megjelenő eljárásokat amelyekről ezúttal csak említés szintjén esik szó -, alapvetően négy kategóriába lehet sorolni annak alapján, hogy milyen természetű vizek hasznosítására irányulnak: 1. Bizonyos szempontból a természeti és tervszerű víznyerési módok közötti átmeneti sávként érzékelhető, de okvetlenül tervszerűséget feltételező gyakorlat a már ismert felszíni vizek látszólag egyszerű, ám valójában kigondolt eljárásokkal történő hozzáférhetővé, gazdaságosan kihasználhatóvá tétele. Jelentősége azokban a helyzetekben érvényesült, amelyekben egy adott vízforrás természete, illetve elhelyezkedése révén közvetlen módon hasznosíthatatlan volt (pl. szétterülő forrásvíz, a jég vagy lápszövedék alatti víz). Ezek legjellemzőbbike, amelyről a földszerzés egyik lehetséges módjaként már kora középkori adatok is vallanak: a forrásfoglalás. Ennek során - hogy a településhez közeli forrás egyébként szétfolyó vize hasznosítható lehessen hagyományosan egy kivájt vagy korhadt fatörzset (bodon, köböl, köpii) helyeztek a kitisztított, kimélyített forrásfő fölé, vagy elé, az utóbbi századokban pedig egyre gyakrabban kőből rakott medencét alakítottak ki a forrás körül. Az így képzett tartályok felfogták a vizet, s immár nem okozott gondot annak kimérésé. Természetesen források tucatjai maradtak befoglalatlanok a településektől messzebb eső területeken, azonban ezek használhatóságáról is gondoskodtak különféle járulékos eszközökkel. Ilyen pl. a Bakonyban használatos cséve - egy hosszú, tüzes dróttal kifúrt bodzagally -, amelynek segítségével a kibuggyanó forrásból történő ivás vált lehetővé. Ehhez hasonló, de jóval összetettebb szerkezetű eszköz a gyakran a Nortonkút előképének titulált nádcsőkút, amelyet az Alföld mocsarai, nádasai között használtak, s a lápszövedéken, jégen átdöfve szívták rajta keresztül a vizet. A mocsaras vidékek másik kedvelt víznyerő alkalmatossága volt a lápkút, amely nem más, mint a jégen vágott lék analógiájára az ingoványon lépmetszővel kihasított, és így a láp alatti vizet feltáró, többnyire kör alakú nyílás. 2. A csapadék felhasználására, összegyűjtésére törekedve különféle praktikákkal élt az ember, jellemzően azokon a területeken, ahol más típusú víznyerőhely telepítésére nem volt mód. A csapadékgyűjtés különböző formái azonban a Kárpát-medence egész területén megjelennek, s ennek oka az, hogy a csapadékvizek bizonyos helyzetekben történő alkalmazását kifejezetten preferálták (pl. több helyütt esővízzel mostak hajat, napjainkban is általános vélekedés, hogy konyhakerti növényeinket, szőlőnket ajánlatosabb állott esővízzel öntözni, permetezni). Az ember ott, ahol a csapadékgyűjtés a vízellátás gerincét alkotta, a természetes vízfogó gödröket reprodukálva alakított ki kisebb-nagyobb gödröket, másutt megelégedett különféle edényeknek az udvarra történő kihelyezésével, a múlt század óta pedig - amióta már az ereszcsatornát is a csapadékgyűjtés szolgálatába lehet állítani - az eresz kifolyójához helyeznek nagyobb lárolóedényeket, többnyire hordót, kútgyűrűt. A magyarság körében, s különösen a hegyvidéki pásztorok esetében - vélhetően ősi ismeretanyagként - elterjedt módszer volt kisebb vízfogók, förtések sáncolása, amelyekből állataikat itatták gyakran egész éven át. Másutt a fellelhető természetes mélyedéseket, dolinákat is eltömték, s aztán a felgyülemlett vizet hasznosították. A Balaton-felvidék néhány magasabban fekvő településin még századunkban is ciszternákat ástak udvaraikon a gazdák, hogy ezzel is enyhítsenek az egyébként fennálló vízhiányon. A tervszerű csapadékgyűjtés jellemző területe azonban a Délnyugat-Dunántúl, s kiemelten Göcsej, ahol még az ásott kutak megjelenését követően is fennmaradtak a házaknál ásott, gyakran fával bélelt nagyobb területű tókák. Ezek már adott esetben egy háztartás vagy gazdaság egész vízellátását megoldották. 3. Elérkeztünk a felszín alatti talajvizet, a föld árját a felszínnel összekötő ásott kutakhoz, amelyek egyes típusai vízhozamuknál fogva már lehetővé teszik egész közösségek teljes vízellátását. Arra a kérdésre, hogy a magyarság történetének mely szakaszán ismerkedett meg az ásott kutakkal, nem lehet kielégítő feleletet adni. Nyelvészeink bizonyították ugyan kút szavunk ótörök eredetét, s okleveles forrásainkban is megjelenik víznyerőhelyként a fonstes mellett a megkülönböztetett jelentésű puteus kifejezés alkalmazása, ez azonban messzemenő következtetésekre nem ad alapot. Kút szavunk ugyanis - akárcsak a latin puteus - a tájnyelvben sem jelent mást, mint kisebb-nagyobb mértékben átalakított és kihasználhatóvá tett víznyerőhelyet, gyakorlatilag kút lehet a forrás, a tóka és a gémeskút egyaránt. A régészeti kutatások némileg megnyugtatóbb válasszal szolgálnak a kérdésre: a magyarság már vándorlása során találkozhatott az ásott kutak különböző fajtáival, s a letelepülésünk utáni időkről is vannak nyomok a házhelyek környékén levő ásott víznyerő gödrök létezésére. Ezek azonban annyira elszórt adatok, hogy korántsem lehetünk meggyőződve az ásott kutak széles körű, általános előfordulása felől. Egyben azonban biztosak lehetünk: ha a honfoglaló magyarság ismerte és alkalmazta is az ásott kutak technológiáját, az ekkor és még évszázadokig alapvetően az állattartás szolgálatában állt. Árpád-kori településeink természetes vízforrások közelében keletkeztek, s a letepült földműves lakosság vízigénye gyakorlatilag elenyésző volt. A növénytermesztés szolgálatába a Kárpát-medencében csak jóval később, az újkor hajnalán (a dphány-, paprika- és zöldségkultúrák meghonosodásával), döntően pedig a XIX. században állították a víznyerési technológiákat. Addig az éhínséget is vállalva a természet kegyére bízták az öntözést. A településektől távolabb folyó állattartás, a szilajon vagy félszilajon tartott jószágállomány vízigénye ennél lényegesen nagyobb volt. Noha a Kárpát-medence történeti vízrajzát ismerve az év nagy szakában bőséggel rendelkezésre állhattak különféle természtes itatóvizek, nem kétséges, hogy szárazabb időszakokban az ember víznyerő gödrök, ásott kutak telepítésére kényszerült. Ezek még meglehetősen kezdetleges, s a vándorló pásztorlásból fakadóan időszakosán funkcionáló gödörkutak, amelyek többnyire béleletlenek, kerítetlenek s a talajvíz közelsége révén sekélyek, s ami a legfontosabb: nem rendelkeznek vízkiemelő szerkezettel. Ilyenek az egészen egyszerű, néhány ásónyomnyi itatógödrök (kiskút), a négyszögletes 0,5-1,0 m 24