Hidrológiai tájékoztató, 1997

1. szám, április - ÁLTALÁNOS VONATKOZÁSÚ CIKKEK - Terbócs Attila: Szemelvények a vízszerzés néprajzából. I. A vízszerzés néprajzi szempontú megközelítése

mely kopolyák, réti kulak, a mélyebbre ásott, két ellentétes oldalán lejtősen kialakított sírkutak, amelyekből az állatállomány átterelésével itattak stb. Természetesen emellett a pásztor önnön vízellátására is gondol fordított - bár sokszor ugyanabból a kútból merített ivóvizet, amelyekből az állatok ittak -, s erre a leggyakrabban kisebb, négyszögletes szelvényű gödröt ásott (juhászkút), amelybe - ha a víz mélyebben terült el - a sírkútra emlékeztetően a partoldalba vágott lépcsők vezettek a vízszintig (gyalogkút). Idővel ez utóbbi kúttípus bekerült a falvakba is, s szerkezetén némileg alakítva a háztartás víznyerőhelyévé vált. Az Alföld keleti területein még a XX. század első felében is gyakorta alkalmazott kúttípus volt. Az ásott kutak körében jelentékeny szerkezeti váltást hozott az újkor hajnalán a minőségi vízigény fejlődése. A felszín közeli talajvizek gyakran fertőzöttek, különböző állatbetegségek forrásai voltak, ráadásul a kényesebb jószágok mint a ló - gyakran meg sem itták a vizét. Ezért a különösen becses jószágokat tartó gazdák (pl. sőretartók), illetve a korai istállózó tartásban élenjáró uradalmak állataik védelme érdekében már a XVI. században ásott aknakulakal telepítettek a határba, a majorságba. Ezekre jellemző, hogy a mélyebben fekvő, tisztább talajvíz kinyerését is lehetővé tették egy négyszögletes vagy kör szelvényű, mélyebb akna révén. A víz az aknakutak esetében közvetlen merítéssel vagy itatással nem volt elérhető, ezért kiemelésére már különféle eszközöket, vízkiemelő szerkezeleket alkalmaztak. Ez lehetett egyszerű, kézben tartott kampó (kampós-, horgoskutak), a kútkáva szélére erősített vályús fakarika, amelyen a korsókötelet átvetve húzták fel a megmerített edényt (karikáskutak), az erőátvitel, a kétkarú emelő elvét alkalmazó gémszerkezet (gémeskuiak), a hajlókarral, kerékkel egy vízszintesen elhelyezett hengerre a kötelet, s ezzel együtt a vízmerő edényt feltekerő alkotmány (hengereskutak, korbás- vagy kerekeskulak), valamint a technikai fejlődés kései szakaszában, a múlt század végén munkába állított különféle öntözőkulak (járgányos, szivattyús sib. kulák). Ezen kúttípusok elkészítésére már több időt és munkát kellett fordítani, mint a gödörkutak esetében, s ez helyhez kötöttséget, állandó kihasználást feltétélez. Ezért készítőinek érdekében állott azokat szerkezetileg tartós formában kialakítani és állagát folyamatosan óvni. Kora újkori megjelenésük után alkalmazásuk ínég sokáig elszórt gyakorlatként értékelhető a Kárpát-medence víznyerő kultúrájában, a XIX. század közepére azonban már a legelőkön, sőt a településeken is nagy tömegben megjelentek az aknakutak. Ennek oka egyrészről az állattartás szerkezetének átalakulásában és a tűzvédelemben, másrészről pedig a folyamszabályozásban keresendő. Az első jelentékeny változás a juhtartást érintette: a XVIII. század közepevégétől a gyapjúkonjunktúra felívelésével párhuzamosan a hagyományosan tenyésztett fajtákat kezdték felváltani a nagyobb gyapjú- és tejhaszonvétellel járó merinók. Tenyésztésük kellő odafigyelést kívánt, nagyobb hangsúlyt kapott az állatgyógyászat, a fajtanemesítés, s a kényes jószágok vízellátásában már nem lehetett alternatíva a sekély gödörkutak rossz minőségű vize. A kisebb-nagyobb mezővárosok magisztrátusai ekkor a kopolyák, gödörkutak behányására, a nyílt vizek kerülésére, s gémeskuiak telepítésére, illetve a meglevő béleletlen, kerítetlen bányakutak bélelésére és lefedésére kötelezték pásztoraikat. Ennek igénye ugyan már korábban is felmerült, megvalósítására azonban nem volt meg a kellő gazdasági kényszer és hatósági szigor, s igazán csak 1853 után, a megfogyatkozott és elkülönített legelők gondozására alakult közbirtokosságok követelték meg a korszerű itatókutak telepítését. Eddigre, a XIX. század közepére a fajtaváltás a nagy tejhozamú nyugati szarvasmarhafajták meghonosodásával is bővült, s ezzel együtt az egész évi takarmányozáson alapuló istállózó tartás is széles körűvé vált. Az állattartás színtere részben a telekre vagy annak közelébe helyeződött át, s így az ásott kutak általánosan megjelentek a falvakban, a gazdasági telkeken is. Egyes települések ugyan korábban is rendelkeztek ásott kúttal, a falu kútjával, jellemzően azonban a lakosság a határ közelebb eső részén található vagy az uradalmi kútra járt vízért. Az aknakutak telepítésére nyomós okot szolgáltattak ezentúl a XVIII -XIX század során egész városrészeket elpusztító tűzvészek is. Egy sor adatot találhatunk alföldi mezővárosok tanácsülési jegyzőkönyveiben és kurrentális irataiban arra, hogy a magisztrátus utasítása értelmében tizedenként vagy utcánként kötelesek voltak a lakosok közös munkában, de a város anyagi támogatásával kutakat létesíteni. A század nagy vállalkozása, az államilag irányított folyamszabályozás - melynek gyökerei még az 1720-as évekig, Mikoviny S. csallóközi munkálataiig nyúlnak vissza - gyökeresen átalakította Magyarország, s különösen a síksági területek vízrajzát. A talajvízszín mélyebbre szállt, a gödörkutak alkalmazása egyre inkább kiszorult a gyakorlatból, s a lakosság vízellátását jóformán csak az aknakutak voltak képesek ellátni. Ez végérvényesen megpecsételte, s megszabta a víznyerés technológiai fejlődésének sorsát: az aknakutak alkalmazásának kiszélesedését. A XIX. szazadban tehát országszerte rohamosan terjedtek az aknakutak, alkalmazási körük kibővült, az állattartáson túlmenően immár a háztartás vízigényét is ezekből biztosították, sőt a betelepülő bolgárkertészeknek köszönhetően jelentős szerepet vállaltak a növénytermesztés vízellátásában is. És míg a XIX. század első felében jellemzően közös kutakat létesítettek a településeken, addig a XX. század közepéig folyamatosan gyarapodtak az egyénileg, esetleg két szomszéd által ásott, használt és karbantartott kutak, önállósult és iparosodott a kútásómesterség. 4. A mélyebben elhelyezkedő, jobbára mélységi vízrétegeket s egyúttal frissebb, tisztább vízforrásokat megcélzó vert és fúrt kutak telepítésére a XIX. század első harmadában került sor. Ezek a XIX. század végéig jobbára csak uradalmak és nagyobb települések szolgálatában álltak, gyakran díszkútként funkcionáltak. Idővel azonban településeink víznyerési gyakorlatában is mind nagyobb szerepet kapott modernebb, uniformizált - bár államilag telepített - változata napjainkra a falukép elengedhetetlen része lett, sőt az 1950-cs évektől a ház körüli magángazdaságban is megjelent. Befejezésül megjegyezzük, hogy a vízszerzés témaköre nem merül ki a fenti víznyerő eljárásokban, ahhoz szorosan kapcsolódik - dc itt terjedelmi okokból nem került ismertetésre - a vízépítés gyakorlata, azaz hagyományos szinten a felszíni vagy felszínre juttatott vizek felhasználási, rendeltetési helyére történő elvezetése. Ez a népi gyakorlatban is széles alkalmazási körben megjelent (malomárkok, fokok, gravitációs vízvezetékek stb.), bár az alapvető víznyerő eljárásoknál jóval magasabb szintű szakértelmet, kizárólag közösségi munkaszervezést és technikát igényeltek. IRODALOM II] Balázs Gy.: Víznyerés, kutak. Kérdőtvek és gyűjtési útmutatók, Szentendre, 1981. [2] Bárdi I.: A víz helye és szerepe egy palóc falu életében. Studium, IV. 1973. 73-80. [3] Bátky Zs.: Táplálkozás. A magyarság néprajza /., Budapest, é. n., 37-123. [4] Cs. Sebestyén K.: A magyar gémeskút. Szegedi Füzetek, I. 1934. 57-68. [5] Dankó /.: Vízgazdálkodásunk népi alapjai. I—II. A Debreceni Déri Múzeum Év*., LXVII. 1988. 207-227., LXVIII. 1989-90. 347-363. [6] Fehér Gy.: Kutak a Körös Kis-Sárrétjén. Ethnographia, XLIX. 1938. 175-185. [7] Gönczi F.: Göcseji kutak és hácskuk. Néprajzi Értesítő, VI. 1905. 6-11. [8] Győrffy !.: Gazdálkodás. A magyarság néprajza lt., Budapest, é. n. 15-273. [9] Nógrádi G.: Víznyerés és vízhasználat Nagygeresden. Vasi Szemle, XXII. 1968. 106-124. [10] Paládi-Kovács A.: Hagyományos vízhordó módok és eszközök a Kárpát-medencében. Ethnographia, XCII. 1981. 307-333. [11] Schmidt E. R.: Ősi, primitív kutak és vízemelő szerkezeteik hazánkban. Bányászati és Kohászati Lapok, LXXI. 21. 1938. 334-344. [12] Szabó F.: A szeghalmi kutak néprajzából. Sárréti írások. Néprajzi és helytörténeti antológia, Szeghalom, 1965. 81-100. [13] Ujváry Z.: Források és kutak a zempléni hegyvidéken. A Herman Ottó Múzeum ÉvL, VIII. 1969. 367-388. 25