Hidrológiai tájékoztató, 1997

2. szám, október - ÁLTALÁNOS VONATKOZÁSÚ CIKKEK - Terbócs Attila: Szemelvények a vízszerzés néprajzából. II. Primitív lápi kutak

A vizek horgászati hasznosítása során egyre több helyről merül fel igény a létszám és az etetés korlátozására vonatkozóan. A MOHOSZ az állóvizeken a mértéktelen etetés szabályozásával egyetért, fáradozik azon is, hogy a magyar horgászokra jellemző pontyccntrikus szemléletet a ragadozók felé terelje. Nem látunk viszont lehetőséget a létszám korlátozására; véleményünk szerint a horgászt azért, mert egy megfogható és elérhető szervezet tagjaként űzi hobbiját, nem érheti hátrány a vizet használó egyéb állampolgárokkal (szörfözők, fürdőzők, jet-ski stb.) szemben. Ez utóbbiak korlátozása ugyanis senkinek eszébe sem jut. A természetes vizek okszerű hasznosításához az eddiginél is jobb kapcsolat kialakítására van szükség a vízügyi szervekkel. Közös érdek a folyókat övező kubikgödrök vízellátása és bekötése, a víz szinten tartása legalább az ívási időszakban. "Itt van a fáin csík, tele van ikrával, A lápkútban fogtuk most a cimborával." Kenézlői vőfélyvers Szemelvények a vízszerzés néprajzából. II. primitív lápi kutak TERBÓCS ATTILA Eötvös Loránd Tudományegyetem A Kárpát-medencét a XIX. századig vízbőség jellemezte, s jelentős területet foglaltak el a mocsarak és a lápok. A környező lakosság számára ezek nem csupán védclmül szolgáltak a történelem viharaiban, de a gazdálkodásba való bekapcsolásuk is meghatározó volt: némelyeknek a megélhetést, többeknek termelésük kiegészítését jelentette. A halászaton és vadfogáson túlmenően a lápvidék jellemzően a gyűjtögetés színterc volt, de a vízbőség okán buja vegetáció az állattartásnak is kedvezett. A termelőtevékenység térnyerésével a láp gazdasági jelentősége egyre inkább a perifériára szorult, s a réti pásztorok mellett csupán néhány specialista: pákászok, csíkászok és lápi emberek folytatták tovább zsákmányoló tevékenységüket. Mindennapjaik során az anyagi kultúra számos archaikus vonását éltették tovább, s nincs ez másként a vízszerzés esetében sem. E rcliktumtcrületekcn találhatjuk a lcgarchaikusabb tervszerű víznyerő eljárásokat, amelyeknek napjainkban már emléke is alig-alig él. A víszerzésre irányuló stratégiák megválasztása erősen függött a mocsár mindenkori természetétől, tulajdonságaitól. Az ember ezekből kiindulva alapvetően három láptípust különböztetett meg: a szabadon úszó, ezáltal a helyét folytonosan változtató önJöglápot; a helyben maradó, a vízen elterülő, a terhelést is elbíró ingó lipo! (járó vagy libegő láp), valamint a leragadt lápot (toldláp), amelynek gyökérzete már az alatta levő vízállás fenekéhez: kötődött. Természetes víznyerés. Bármekkora anakronizmus is legyen első hallásra, de tény, hogy a lápvidéken - amely végső soron vízben bővelkedő természeti környezet - vajmi kevés lehetőség nyílt arra, hogy az ember a természeti víznyerés keretén belül elégítse ki igényét. A lápjáró ember önnön szerény szükségletét képes volt a magánál hordott edényben tárolni (ez többnyire kobaktök), amelyet aztán alkalmas forráshoz érve feltöltött. Nagyobb vízigénnyel csak a lápon pásztorolt jószágállomány lépett fel, de nyílt vízi itatásuk a veszélyes mocsárvidéken meglehetős akadályokba ütközött. A lápszövedéken tátongó víztükrök, a híg víz megközelítése ugyanis még leragadt lápon is kockázattal járt, így sok helyütt eredeti módon oldották meg az itatást: a pásztor helyismeretére bízta magát, kiválasztotta a láp legszilárdabb részét, s ott összeterelte a nyájat. Az állatok súlya alatt a láp medcnccszerűen megsüllyedt és megtelt felszivárgó, megszűrt tiszta vízzel. Idővel a jószágok megtanulták ezt, s gyakran maguktól tömörültek, hogy ckképen oltsák szomjukat [10, 15], Ez azonban csak ritkán volt járható út a vízellátásban, s a láp emberei jobbára különféle kutakat állítottak saját és állataik szolgálatába. A nádcsőkút (1. ábra). Szerkezeti sajátságainál fogva csupán ivóvizet szolgáltatott a nádcsőkút (lápi kút, nádkút, szivárványos kút, szívócső, szívónád). Ezt ingó és leragadt lápon, sőt nádasokban, jégen és magas talajvíz esetén lazább talajú szárazulatokon is használhatták.Alkalmazási területei az Ecsedi-láp, Rétköz, Bodrogköz, Sárrét és Heves megye réti vidékei voltak [1,4, 5,7, 10]. A nádcsőkút kezdetlegessége és egyszerűsége csak látszólagos, megalkotása és továbbfejlesztése valójában jókora invenciós készséget kívánt használóitól. Elkészítésekor a lápi ember kiválasztott egy vastag, egyenes, mintegy 1-2,5 m hosszú címeres nádat, amelyet egy vékonyabb saijúnád segítségével hosszában kifúrt, egy kivételével valamennyi bütykét átbökve. A nád elvékonyodó végén levő bütyköt, az anyabogot meghagyta, s fölötte egy-három lyukat, illetve a Bodrogközben ugyanennyi hasítékot vágott (itt még egy arasszal feljebb is behasította a nádcsövet). A lyukon keresztül kifújta a nád belét, majd az anyabog alatti részt bicskájával rézsút, élesre lecsapta, hogy ezzel megkönnyítse a nádcsőkút leszúrását a szövedéken keresztül a láp eresebb részébe, vagyis a vízrétegig. Ott a víz a kis lyukakon, illetve a hasítékokon keresztül felszállt a nádszálba. A kút készítője ekkor egyszer-kétszer megszívta a nádcsövet. Az első próbálkozásokra csak posványos, élvezhetetlen víz jött fel, ezért addig kellett folytatni, mígnem üde, tiszta víz szállt a felszínre. Ehhez az Ecsedi-lápon helyenként egy vékonyabb, a nádcsőkútba vezetett vendógszívókát hívtak segítségül. A víz tisztaságát az anyabog fölött vágott lyukakkal érték cl, hiszen az első szívások során az iszapszemcsék egyfajta szűrőréteget képezve körbevették a nyílásokat, s a továbbiakban már jól megszűrték a vizet. Heves megyében a ledugott, hosszú szálú nádcsőkutat körbetapasztották, nehogy a felsőbb rétegek posványosabb vize bármi módon is a kútba kerüljön [1, 3, 4, 5, 7, 10], 14