Hidrológiai tájékoztató, 1996

2. szám, október - MEGEMLÉKEZÉSEK

Várfalvi dr. Pálfy Móric Bágy (Torda-Aranyos vm) 1871.10. 21-Budapest, 1930. 08.16. mit határvonalán fakadnak. A Bükkhavas mészkövétől és dolomitjától összegyűjtött víz nagy része a borszéki medencében az agyag alatt gyűlik össze s a dolomit törésvonalán felszálló szénsavval telítve jut a felületre azokon a helyeken, hol a víz - hidrostatikai nyomásánál fogva - átmoshatta az agyagtakarót. E források mind dolomitból fakadnak, sok kalciumhidrokarbonátot tartalmaznak s ezért mésztufa-kúpokat raktak le. Kimutatta azt is, hogy a források eredetileg a Borpatak felé eső hegyoldalon törtek fel és később, talán már a holocénban törtek csak fel a Főkút-Lobogó vonalán." A gyergyóbélbori medencéből is hasonló viszonyokat említ. Bemutatja a terület földtani térképét, földtani szelvényt közöl a Borpatak völgyéből a Bükkhavas felé, míg a Bagolyvár hatalmas mésztufa sziklájáról és a Borpatak völgyi mésztufa lerakódásokról fényképet is közzétesz. Közleménye befejező mondataiban írja: „Még csak egyet kívánok megjegyezni: azt t. i., hogy e medenczékben mindenütt fakad fel szénsavas víz, a melyeknek képződésére, úgy látszik, szintén alkalmazható lesz az a felfogás, a melyet a borszéki és bélbori források képződésénél kifejtettem. Eltekintve nemzetgazdasági fontosságától, tudományos szempontból is rendkívül érdekes és fontos lenne a Hargita-andesit vonulatát kísérő többi savanyúvíz forrás geológiájának is részletes tanulmányozása." „A Marosvölgy jobb oldalának geologiai alkotása Algyógy környékén " című (FöldtaniKözlöny, 1907) dolgozatában a „Diluvialis és alluvialis képződmények" ismertetése során a mésztufával kapcsolatban leírja, hogy „A jelenlegi szénsavas források majdnem mindenikénél nagy kiterjedésű mésztufalerakódásokkal találkozunk; azok a mésztufalerakódások pedig, melyek mellett jelenleg nem fakad fel szénsavas forrás, jelzik, hogy egykor azokon a területeken is törtek fel. Különösen tekintélyes mésztufalerakódásai vannak a jelenlegi források közül a melegforrásoknak, t. i. a kisrápolti, bábolnai és feredőgyógyi forrásoknak, melyeknek vízmennyisége is nagyon bő, szemben a bánpataki, bánói és kéméndi forrásokéval." A feredőgyógyi mésztufa-lerakódásokat és forrásokat az MHT Szegedi Területi Szervezete 1996 májusi tanulmányútján személyesen is megfigyelhettük. „A mésztufának egyrésze, minthogy jelenleg is ülepedik le a forrásokból, kétségtelenül alluvialis. Hogy legidősebb része, mely korba tartozik, vagyis mikor képződtek e szénsavas források, eldönteni alig lehet. Valószínű, hogy keletkezésük visszanyúlik még a harmadkorba." Kiemeli a feredőgyógyi szénsavas forrásokat, „melyeket emberemlékezet óta mindig, mint igen hatásos gyógyvizeket, fürdőül használtak. Szépen lehet látni e forrásoknál, hogy azok mily szoros összefüggésben vannak a terület tektonikai viszonyaival, a mennyiben az alsó- és felsősenon kimutatható két vetődési vonalnak pontosan az összeszögelésénél törnek a felszínre." Figyelemre méltó „ A thermális vizek fölszínre emelkedéséről" című (Földtani Közlöny, 1909) előzetes jelentése, melyben leírja, hogy ,A hazai thermális források közül egyet sem tudok tisztán juvenilis forrásnak tekinteni." Elméletét így foglalja össze: „A thermális források szerkezete a közlekedő edények törvényén alapszik. A közlekedő edény egyik szárában - a vízgyűjtő területen - hideg víz szivárog le a kőzethasadékokban. A víz a thermális hasadékhoz érve, az ott alulról feltörő forró víztől, vízgőztől és gázoktól fölmelegszik, fgy a közlekedő edény másik szárába meleg víz jut. Tekintve a hőfok emelkedésével a vízoszlop kiterjedését és kisebb fajsúlyát, a beszivárgó víz-oszlop nálánál okvetlenül magasabb melegvíz-oszlopot fog egyensúlyban tartani. így tehát a melegvíznek kiterjedése által létrejött magassági különbözet elégséges arra, hogy beszüremkedő hideg víz vele egy szintájban is a meleg víznek a felület fölé való emelkedését okozza." Vázolja a végzett kísérleteket és leírja, hogy „A további kísérletezés és adatgyűjtés nemcsak hogy indokoltnak, hanem szinte elengedhetetlennek látszik egy oly fontos kérdés végleges megoldásához, milyen a thermális és ártézi vizek problémája." „Az újvidéki próbafúrások" című (Földtani Közlöny, 1912) tanulmánya az újvidéki vízvezetéki gyűjtőkutak létesítésére végzett, a várostól nyugatra mélyített próbafúrások eredményéről számol be. Az átlagosan 80-90 m mélységre lehatolt, öblítő rendszerrel fúrt 20 db próbafúrás fontos adatokat szolgáltatott a DélBácska földtani és vízföldtani adottságaira, melyet a tanulmányban közzétett szelvény is kitűnően szemléltet. A fúrások alapján megállapítja, hogy „az Alföld felsőlevantei képződményeinek lencseszerű, inkább fluviatilis kifejlődése mellett bizonyítanak, és ellene mondanak annak a feltevésnek, minthogyha ezen a területen akkor tófenék lett volna." A „ Tengeralatti forrás lerakódások a budapesti triászkorú képződményekben " címú (Földtani Közlöny, 1920) dolgozatában a hűvösvölgyi Fazekashegy dachsteini mészkő fejtőjében és a környéki feltárásokban a mészkő porlódását figyelte meg, mely első közelítésben a dolomit porlódására emlékeztetett. A porlódott kőzetet tengeralatti forrásüledékkel kevert mészkőnek minősítette, mivel az magnéziát még nyomokban sem tartalmazott. „Azt hiszem, hogy nem tévedek," írja „amikor ennek a jelenségnek magyarázatát itt a tengerfenék hatalmas forrásaiban keresem. Ezek az édesvizű források okozhatták, hogy feltörésük helyén nem dolomit, hanem a források üledékével összekeveredő meszes üledék rakódott le." Ugyanis ha a mészkő alatt települő dolomiton áttört hévforrások eredményezték volna a mészkő porlódását, akkor magnéziumban dúsabb összetételű porlódott mészkővel számolhatnánk. „A zalamegyei kékkúti savanyvízforrás hidrogeológiai viszonyai" című (Hidrológiai Közlöny, 1924-26) értekezésében a földtani viszonyok ismertetését követően beszámol az általa javasolt 17,75 m mély fúrással a 12 m-nél elért campili mészkőből a bazalterupciók utóhatásaként jelentkező mofetta-működésre visszavezethető - bővebb szénsavgázt, valamint fertőzetlen vizet tártak fel. Miként írja: „Bár indokoltnak tartottam volna a mélyebbre való fúrást, mert akkor kevesebb, de ásványos elegyrészekben gazdagabb vizet és még nagyobb mennyiségű szénsavgázt várhattunk volna, de a továbbfúrást beszüntették." „A forrást vörösfenyő csőbe foglalták, amit egészen a fúrólyuk fenekéig bocsátottak le. A csőben a víz a felszín fölé mintegy 80 cm magasra emelkedik. A felszín fölött 60 cm magasan létesített kifolyáson percenként 19,4 1 (24 óránként közel 28 ezer 1) vizet ad." 13