Hidrológiai tájékoztató, 1996

1. szám, április - ÁLTALÁNOS VONATKOZÁSÚ CIKKEK - Dr. Vitális György: Hidrológiai gondolatok Magyarország millecentenáriumán

A Fertő és a Velencei-tó vízszintje és ezáltal kiterjedése a történelem során ugyancsak többször változott, esetenként ki is száradt. A honfoglalás idején a balatoni analógiára vetítve mindkét tóban a magasabb vízszín lehetett az uralkodó. Ide kívánkozik megemlíteni az ugyancsak Galerius római császár korában épült Kikeritói (Öskű és Várpalota között) és a Kőrakás-majori (a Velencei-tóba ömlő Császár vizén) ma is látható római kori kőgátat [3], valamint a Gaja patak völgyében létesített Vaskapu földgátját, melyek felduzzasztott vizét a honfoglalók még láthatták. A Duna-Tisza közi - ugyancsak változó vízállású - tavak, tócsák, locsogok és pocsolyák között legnagyobb a Fehér tó, valamint a Palicsi-tó és a mellette levő Ludas és Vért tó, míg a Bánátban a Ruszanda tó érdemel figyelmet. Mocsarak - lápok. Jelentős területeket foglaltak el a mocsárak, posványok, lápok, sárrétek, turjánok és őrjegek (őrjeg = halat tápláló apró tó, vízállás) [8] sorában a Balatonhoz csatlakozó mocsarak, a Fertő tóhoz csatlakozó Hanság, a dunántúli Sárrét, a Velencei-tóhoz csatlakozó, valamint a Tata - Almás és Szőny közötti mocsarak. Az északkeleti országrészben az Ecsedi-láp (Szatmár vm), a Szernye vagy Gáthi és a Blata mocsár (Bereg vm), valamint a Fekete eger mocsár (Ugocsa vm), a Hosszú rét a Bodrogközben, a Tiszántúlon a Nagy- és Kis Sárrét, a délkeleti Alföldön az Alibunári- és Illáncsi-mocsár, míg a Dráva és a Száva közén (a római időben Palus Hiulca néven szereplő) Palacsa mocsár [5], Figyelmet érdemel mind a Duna, mind a Tisza és a nagyobb folyókat a legtöbb helyen kísérő számos holt ér, fok és berek. Folyók. A folyók közül a Duna központi fekvésénél fogva szigeteivel és széles árterületével természetes védővonalat alkotva már a rómaiak és őket követően a honfoglaló magyarok számára is elsőrendű jelentőségű volt. Erre utal a Duna jobb partján kiépített római erődrendszer, melynek maradványai a honfoglaláskor még többnyire ép állapotban lehettek. Mind a Duna, mind a Tisza és mellékfolyóik jó tájékozódási lehetőséget biztosítottak az amúgy is kiváló térszemlélettel rendelkező honfoglaló magyaroknak. A szabályozatlan medrű folyók áradáskor nagy területeket tettek időszakosan vízzel borítottá, ami az állandóan vízzel borított mélyfekvésű területekkel együtt kiváló halászati lehetőségeket jelentettek. A birtokba vett területet legjobban a folyók szerint lehetett megosztani a vezérek, illetve a törzsfők között, a folyók mellékágai pedig alkalmasak voltak arra, hogy a szállásterületet a nemzetségek és ágak fejei között tovább osszák [6], A Kárpát-medence vízviszonyait a IX-XVIII. században Lászlóffy W. által szerkesztett „A Kárpát-medence vízborította és árvízjárta területei az ármentesítő és lecsapoló munkálatok megkezdése előtt" című, eredetiben 1:600 000 ma. 1938-ban kiadott térkép (1. ábra) kiválóan szemlélteti és jelzi azokat a hidrológiai adottságokat, melyek meghatározták az életfeltételeket és melyekkel a honfoglalóknak is szembe kellett nézniük. A téma iránt bővebben érdeklődők számára megemlítem, hogy Ortvay T.: „Magyarország régi vízrajza a XIII-ik század végéig" című munkája [9] magában foglal minden álló- és folyó, forrás- és kútvizet, lápot és mocsarat, fürdót és vízvezetéket, vízvezető csatornát, árkot, vízfogő gátat, gázlót, révet és hidat, melynek az egykorú történeti és okiratos emlékekben nyoma van. Ennek keretében 3050 folyót, 1050 állóvizet, illetve halastavat említ. A víz-apadás, a vizek aranytartalma, a vizek geológiai tevékenysége, a vízhatárok, a vizek menti ősculturák, a vizek szigetépítő tevékenysége, a vizek tisztelete, valamint a vizek vándorlása tárgyú témát többek között részletesen ismerteti. Ugyancsak ide kívánkozik megemlíteni, hogy Anonymus: „Gesta Hungarorum"-a [1] 54 folyót, 2 tavat, 4 mocsarat, 2 forrást (Sabaria [Pannonhalma mellett], Tapolca [Miskolc]) és 10 révet említ. Ezekből 26 olyan, melynek sehol másutt nyoma sem maradt [1, 9], Források. A honfoglalók által is ismert és hasznosított, ma is meglevő, de a jelenlegieknél bizonyára sokkal bővebb vizű jelentősebb hideg- és meleg vizű források, valamint ásvány- és gyógyvizek a megszállt területeken - a teljesség igénye nélkül, a megszállás sorrendjében [6] - a következők. (A széles gyepű elveken és a lakatlan hegyvidéki erdős területeken található forrásokat itt nem említem meg!) A Kárpátalján Szobránc, Iványi, Ungvár, Kékesfüred, Szolyva, Hársfalva és Visk forrásai figyelemre méltók. fiúi Alföldön a Szelidi-tó, a Palicsi-tó, a nyíregyházai Sóstó és a Ruszanda tó vize, valamint a nagyváradi Szt. László vagy másnéven Püspökfürdő és Buziásfürdő forrásai nevezetesek. Az Alföld északi peremén Hévízgyörk és Galgahévíz községnevek ma már elapadt, de a honfoglalás idején még működő langyosforrásokra utalnak. Az 1895ben kiadott helységnévtár [2] a Keszthely melletti Hévíz és a Galgahévíz mellett az erdélyi Nagy-Ktiküllő vármegyéből is említ egy Hévíz nevű települést. Ugyancsak e helységnévtár több Tepla, Teplica, Teplice, Teplicz és Tapolcza, valamint egy Tapolczafő (Pápa mellett) helynevet említ, melyeka Hévíz helynevek mellett szintén meleg vizű források létezésére hívják fel a figyelmet. Erdélyben a Szamos vízgyűjtőjén Bajfalu, Kövérfüred, Büdöspatak, Pinták, Kérő és Kolozs, a Maros völgye mentén, illetve annak közelében Lippa, Boholt, Kiskalán, Bábolna, Feredőgyógy, Vízakna, Marosújvár, Torda, Alsóidecs és Maroshévíz forrásai, míg a Székelyföld többi részén a szovátai Medve tó vize, továbbá számos egyéb forrás mellett Korond, Szejke, Székelyudvarhely és Homoród forrásai találhatók. A híres borszéki és tusnádi források annakidején a gyepű elve területére estek. fii. Felvidéken Pozsony, Szentgyörgy, Bazin, Pöstyén, Vihnye, Szkleno, Szliács, Parádsasvár, Párád, Eger, Monosbél, (Bél)Apátfalva, Szalajka, Színva, Görömböly-Tapolca, Diósgyőr, Kács, Latorcafő, Szendrő, Szalonna, Jósva, (Alsó)Kéked, Gönc, Vizsoly, Abaújszántó, Szerencs és Erdőbénye forrásai találhatók. A Dunántúl területén Balf, Tarcsafürdő, Hévíz, Tapolca, a Pápa melletti Tapolcafő, Tata, Dunaalmás, Esztergom, Balatonfüred, Csopak, Felsőörs, Bodajk, Rómaifürdő, Császárfürdő, Lukácsfürdő, Királyfürdő, a gellérthegyaljai források, a mecseki Tettye, Harkány és Siklós forrásai fontosak. A források részletes felsorolása a kémiai adottságokkal HunfalvyJ. [8], ésPapp S.-Hankó V. [10] munkájában található! A leírtakat vö. Győrffy Gy. térképeivel [1, 6 p. 35]. *•* » * * A vízszerzés hosszú ideig a folyókból és a forrásokból történt és csak később készültek a felszínközeli talajvízre telepített kopoly a kutak, nád vagy lápi kutak, gödör vagy sírkutak, majd az aknás kutak. A kibéleletlen aknás kutat föld-kútnak nevezik, míg a kútakna bélelését zsombékkal, sövénnyel, fatörzzsel (bodon vagy köböl-kút), valamint fával és deszkával oldották meg. A falazott kút bélelése közönséges téglafal, de faragott terméskő és cyklops-falazás is lehet. A betongyűrűs kút már a későbbi idők készítménye. Már fejlettebb technikát igényeltek a gémes kutak, míg az öntöző kutak sorában 1. a járgányos kutak dobhajtással és szelepes billenő vödrökkel, 2. a vízemelő kerekek és 3. a láncos szivattyúk [11], A Kárpát-medencében a folyók szabályozása, az árvízmentesítés munkálatainak megkezdése előtt a megművelhető terület kereken egynegyed részét a víz borította (1. ábra). Ez az állapot sajnos hosszú ideig tartott. A török uralom alatt elnéptelenedett és elszegényedett az ország. Az első kimagasló jelentőségű magyar vízi mérnök, Mikoviny S. 1727-ben a Duna és a Vág csallóközi szakaszát szabályozza, majd a tatai Nagy tó rendezését végzi és 1729-ben Selmecbányán 16 víztározó tavat épít 7 millió m

3 víztározó képességgel [12]. Az első artézi kutat 1825-ben mélyítették Ugodon, a másodikat 1830-ban Csórón. 1864-ben Zsigmondy V. lefúrta a harkányi, 1867-ben a margitszigeti, majd 10 éves munkával 1878-ra elkészül a városligeti artézi kút. Ezzel megalapozta a magyar artézikútfúró ipart és elindította a magyar medence felszín alatti 25