Hidrológiai tájékoztató, 1994
2. szám, október - TERÜLETI VONATKOZÁSÚ CIKKEK - Dr. Bíró Péter: A Kis-Balaton halállományának változásai
ezüstkárászból (18,8%) áll. Jelentősebbnek tekinthető a nyurgaponty állománya is (9,4%). A %-os értékek alapján az állapítható meg, hogy a víztározó területén az ezüstkárász és keszegfélék dominálnak, s ez a nemes halak részarányával szemben továbbra is kedvezőtlen. A Zala felső és alsó szakaszán, valamint a tározó két területén a BLKI által gyűjtött halak fajonkénti összesítéséből kitűnik, hogy 1988-ban 21 faj között az ezüstkárász (30-185 db; 9-49%), a bodorka (11-74 db; 6-22%) és a vörösszárnyú keszeg (4—64 db; 2,2-12,9%) voltak a leggyakoribb fajok. A haszonhalak közül a csuka 3-40 db (0,9-12,1%), a ponty 0-1 db (0-0,3%), fogassüllő 0-2 db (0-0,3%), bálin 0-28 db (0-9,3%), a harcsa 0-2 db (0-1,1%) között változó mennyiségben került elő az 1-4 gyűjtőhelyről. Becsült állománysűrűség és biomassza (1988-1993) (BLKI) A víztározó területén levő 2-3. gyűjtőhelyekre (szabari- és radai-víz) kapott előfordulási gyakoriságokból, az adott évek augusztus-november hónapjaira számított, átlagos egyedszámértékekkel megbecsültük az ott előforduló halfajok népességsűrűségét. 1988-ban a Kis-Balaton tározó szabari vízén a becsült állománysűrűség (havi átlag) 49 db hal volt, amely területegységre számítva 245 db/ha egyedszámsűrűségnek és 93 748 db/összterület állománynak felelt meg. Ennek többségét az ezüstkárász (136 db/ha) és a bálin (32,5 db/ha) alkották. 1988ban a kányavári vízen 86,5 db volt az átlagos halszám, amely 432,5 db/ha-nak, az összterületre számítva 87 024 db halmennyiségnek felel meg. Ezen belül az ezüstkárász 125 db/ha, a csuka 70 db/ha és a vörösszárnyú keszeg 68-69 db/ha egyedsűrűséggel szerepelt. Ugyanezen a területen 1989-ben a becsült állománysűrűség 61 db hal volt, amely 305 db/ha-nak és összesen 116 754 db/összterületnek felelt meg. A népesség zömét az ezüstkárász (115 db/ha), a bodorka (77,5 db/ha) és a vörösszárnyú keszeg (17,5 db/ha) alkották. 1989-ben a kányavári vízre átlagosan 91 db, azaz 455 db/ha halsűrűséget kapunk, amely 91 556 db/összterületnek felel meg. Az állomány többségét az ezüstkárász (137 db/ha), a csuka (3,3 db/ha), a bodorka (48,3 db/ha), valamint a naphal (60 db/ha) alkották. Szembetűnő volt a sügér nagyszámú jelenléte (42 db/ha). 1990-ben augusztus-szeptember során a szabari vízen az átlagos halsűrűség 49 db-nak, azaz 254 db/ha-nak, és összesen 93 786 db/összterületnek adódott. Továbbra is az ezüstkárász (120 db/ha) és a bodorka (35 db/ha) voltak az uralkodó fajok. 1990-ben (augusztus-szeptember) a halak átlagos száma a kányavári vízen 60,5 db, azaz 302,5 db/ha, illetve 60863 db/összterület volt. A többséget az ezüstkárász (122,5 db/ha), a naphal (50 db/ha), a vörösszárnyú keszeg (37,5 db/ha), valamint a gyöngyös razbóra (30 db/ha) alkották. Az 1988-90 évekre összesített adatok alapján, a szabari vízen az ezüstkárász és a gazdaságilag értékes haszonhalak (csuka, ponty, bálin, harcsa) becsült állománynagyságai 55 506 és 69 841 db/összterület között változtak. Ugyanerre az időszakra a kányavári vízen a fenti fajokból 27 162 és 41 256 db állománynagyságot lehetett becsülni. 1988-90. évekre összesített adatok szerint a szabari vízen az ezüstkárász és a nemes halak becsült biomasszája 25,9-30,8 tonnára volt tehető a teljes vízterületre, mely mennyiségek 67,6-80,6 kg/ha összsúlynak feleltek meg. A kányavári vízen mennyiségük 11,76-24,07 tonna között változott az adott években, mely mennyiségek 58,5-119,6 kg/ha-nak feleltek meg. Az 1988-90. években rendszeresen vizsgált szabari- és kányavári vízterületeken az ezüstkárász és az öt gazdaságilag értékes halfaj állománysűrűségei, és átlagsúlyuk alapján becsült biomasszái az alábbiak szerint változtak. A szabari vízterületen élő halállomány 55,5-69,8 ezer db-ra, illetve 25,9-30,8 tonnára volt tehető, mely utóbbi 67,6-80,6 kg/ha biomasszát jelent. A kányavári vízterületen az összes egyedszámot kb. 27,1—40 ezer db-ra, illetve 11,8-24,1 tonnára becsültük, mely haltömeg 58,5119,6 kg/ha biomasszának felel meg. A különböző halfajok állománysűrűségére és biomasszájára becsült értékek megbízhatósága azonban meglehetősen alacsony, hiszen a halak eloszlása az adott vízterületeken mozaikszerű és inhomogén, amit főleg a helyi táplálkozási, vízáramlási és mélységi viszonyok befolyásolnak. Az 1991. évi gyűjtések során előkerült átlagos egyedszámok alapján, a területegységre becsült állománysűrűség (db/ha) és biomassza (kg/ha) területenként és fajonként is szignifikáns különbségeket mutatott. Az egyes vízterületekre megadott sűrűség és biomassza értékek alapján megállapíthattuk, hogy a Kis-Balaton víztározóban az összes haltömeg a bárándi víztől a folyás irányában növekvő trendet mutat. Az összegzett adatok azt jelezték, hogy 1991-ben a teljes haltömeg a víztározó két végpontja között 200 db/ha illetve 84 db/ha-ról 609 db/ha illetve 296 db/ha-ig változott. Ismert okokból különállónak látszott ebben az évben a kazetta területe, ahol kb. 125 db/ha illetve 67 kg/ha értékeket kaptunk. Az ezüstkárász és az öt többi halfaj biomasszájára becsült adatokat (kerekítés nélkül) összegezve azt kaptuk, hogy a víztározó különböző vízterületeit benépesítő halállomány összes tömege 1991-ben 7,1-73,8 tonna között változott. A víztározó 1556 hektáros területére összesen 265 tonna halbiomasszát kaptunk, amely alulbecsültnek tűnt. A vizsgált állományok egyedsűrűségei a gyűjtőhelyeknek a befolyás (bárándi víz) és a lefolyás (4T, kányavári víz) közötti térbeli helyzetével többé-kevésbé szoros korrelációt mutattak. Az ezüstkárász sűrűsége a befolyástól a tározó lefolyójáig egyenletesen növekedett. A bálin egyedsűrűségének térbeli változása fordított irányú volt: a bárándi víztől a 4T felé haladva szignifikáns csökkenést mutatott. Kevésbé szoros összefüggéseket találtunk a csuka, ponty és a fogassüllő egyedsűrűsége, valamint a gyűjtőhelyek térbeli helyzete között. E három állomány közös vonása, hogy sűrűségeik a Zala befolyásánál alacsonyak, majd a tározó középső területein növekednek. A garabonc-magyaródi víz sűrűségértékei újra kisebbek, és egymáshoz közel állottak. Ugyanakkor a tározó kifolyása előtti területen a sűrűségértékek jelentősen eltérnek egymástól, a csukánál a hektárra jutó egyedszám a növekedés az előző vízterülethez képest mintegy négyszeres, a ponty esetében kb. másfélszeres egyedszám növekedést találtunk, míg a fogassüllő sűrűsége további csökkenést mutatott. 1992. évi vizsgálatok szerint a Kis-Balaton Víztározó ezüstkárász állományának pillanatnyi, becsült biomasszája vízterületenként az alábbiak szerint alakult. A bárándi vízen az összes halbiomassza 8 931 kg (357-6 371 kg) volt (4-75 kg/ha, összesen 106 kg/ha). A szabari vízen 48 670 kg (15-36 902 kg) illetve 127 kg/ha (0,04-96 kg/ha) élősúlyt becsültünk. A radai vízen 19 749 kg (13-13 535 kg) illetve 77 kg/ha (0,05-52 kg/ha) haltömeget, a garabonc-magyaródi vízen 31 501 kg (1 34722 762 kg) illetve 91 kg/ha (4-66 kg/ha) mennyiséget becsültünk. A kányavári vízen 24 707 kg-ot (262-15 311 kg) illetve 123 kg/ha-t (1-76 kg/ha), s végül a kazetta területére 12434 kg-ot (287-5250 kg) és 46 kg/ha-t (2-19 kg/ha) kaptunk. Az összesített adatok szerint az I. ütem teljes területére 1992-ben 146 tonna, azaz 95 kg/ha haltömeget becsültünk (Bíró 1992). A halak populációdinamikáira és a ritka, védett és veszélyeztetett halfajok elterjedésére vonatkozó eredményeket az 1992. évi kutatási jelentésben foglaltuk össze (Bíró 1992, Bíró és mtsai 1990). A KBVT-I. különböző vízterületeiről előkerült halak átlagos egyedszámai és átlagméretei alapján becsültük meg az ezüstkárász és a gazdaságilag értékes halfajok állománysűrűségét (db/ha), illetve pillanatnyi biomasszájukat (kg/ha). Az egyes vízterületekre megadott sűrűség- és biomassza értékek alapján megállapítható volt, hogy a Kis-Balaton víztározóban az összes haltömeg a bárándi víztől a folyás irányában 1992-ben már nem mutatta az előző évben (1991) megfigyelt növekvő trendet. 35