Hidrológiai tájékoztató, 1992

1. szám, április - MEGEMLÉKEZÉSEK - Balassa Iván: Korizmics László a magyar mezőgazdaság történetéről

Gazdasági intézkedések és egyesületek (1/1855/, 321-333). Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy 1855-ben egy másik kiváló munka is megjelent, mely jelentős részében a mezőgazdasággal foglalkozott: GalgócziKároly: Magyarország, a Szerbvajdaság s Temesi Bánság mezőgazdasági statisztikája. Pesten 1855. A szerzők egymás munkáit nem ismerhették, ami Galgóczi megállapításából kétségtelenül kitetszik: „A 'mezei gazdaság könyve'-n, mely Steffens angol nagy jelentőségű munkája után dolgozva, e tudományban eddigelé megjelent minden magyar munkák közt legkiemelkedőbb fogna lenni, többek közremunkálásával különösen Benkő Dániel, Korizmics László és Morócz István dolgoznak" (160). Ha a két könyv gazdasági intézkedésekkel, iskolákkal, egyesületekkel foglalkozó fejezeteit összevetjük, akkor előttünk áll, hogy ezek működését, de történetét is milyen fontosnak tartották mind a ketten, ezt Korizmics így fogalmazta meg: ,A gazdasági üzlet előmenetelének főemeltyűi: a gazdasági intézetek, gazdasági egyesületek, és szorgalmatosan mívelt gazdasági irodalom, - s ezek egyúttal a gazdasági míveltség fokmérői is. - Ezen alapigazságot a múlt század második felében nemcsak, hogy ismerték hazánkban, hanem az utat is egyengették hozzá" (I, 330). Gazdasági irodalom címen Korizmics nagyon alapos, sokszor értékelő áttekintést nyújt a szélesebb értelemben vett magyarországi mezőgazdasági könyvekről, folyóiratokról (1, 333-348), ugyanakkor, amikor Galgóczi Károly csak a jelennel foglalkozva alig több, mint féloldalon említ meg néhány munkát (160). Korizmics nemcsak ismerte az általa bemutatott munkákat, hanem azok nagy részét olvasta is, mely megállapításaiból, értékeléséből sokszor kitetszik. Rendkívül nagy tisztelője volt Lippai János munkálkodásának és mindjárt bemutatja Calendarium Oeconomicum permetuum Pozsony 1662 című, számos kiadást megért könyvét, melyet a magyar agrártörténet nem, vagy alig használt. Nagy elismeréssel szól Lippai Posoni kert Pozsony 1666 alapvető könyvéről, melynek egyik-másik hiedelmét, babonáját megrója ugyan, de végső megállapítását így foglalja össze: „Mind e mellett is a posoni kert sok avatottsággal írott derék útmutatás s ránk nézve annál inkább érdekes, mert benne le van írva azon eljárás, mely divatozott, valamint le vannak írva azon növények is, mellynek alapját Forgách Ferencz bíbornok tette le, Lippai érsek pedig több mint húsz évi fáradsággal költségesen felkészített, a mellynek 1663-ban rajza rézre metszetett" (I, 334). Az pedig, hogy e könyv minden részletét ismerte, kitetszik abból, hogy Lippai egy eldugott helyen megemlíti azt, hogy 1662-ben a király pozsonyi látogatásakor felkereste egy 'mathematicus', aki „.. .olyan instrumentumot csinál, ki által úgy vethetik a magokat, hogy egymástól mind egyaránt essenek". Rögtön meg is állapítja, hogy ez a vetőgép első magyarországi megemlítése mégha az széles körben nem is terjedt el. Jellemző rá, hogy azt is rögtön hozzáteszi; az aratógépet viszont Pethe Ferenc írja le először a Tudományos Gyűjtemény 1818. évfolyamában (5. kötet, 94-95). Lippain&V. tulajdonítja a selyemhernyótenyésztés első megemlítését: „Kiknek tartásokról (haIsten éltet) másutt írok" - ígéri az érsek. Ezt éppen úgy nem tudta beváltani, mint azt az ígéretét, hogy egy Szakácskönyvet ad ki, mert a kiváló mezőgazdasági szakember 1666 Szentiván hava 2-án a „trincsini hévízben" 60 éves korában elhúnyt. (Csak zárójelbe jegyzem meg, hogy hévizet ír, minden bizonnyal azért, mert a Teplic szóban érezte a teplaja/voda/ szláv eredetet.) Kitűnően ismerte azokat a növénytani munkákat, melyek a 16. század második felében Debrecenben, Kolozsvárt és Németújvárott jelentek meg, de még egy alig emlegetett munkára is hivatkozik, mint Nadányi János: Kerti dolgoknak le-írása Kolozsvár 1669. Ezt egy latin nyelvű francia munkából fordította és erdélyi részben tiszántúli magyar ismeretekkel egészítette ki. Ez a munka annyira nem ismeretes, hogy A Magyar Gazdasági Irodalom Könyvészetének I. kötetében a francia szerző Mizald Antal neve alatt szerepel. Nemcsak nyomtatásban megjelent munkákra hívta fel a figyelmet, hanem megemlített kéziratosokat is: „Bél Mátyás és Deccard Kristófi Rei rusticae libri tres. De ezen a 18-dik század elején írt munka nyomtatásban nem jelent meg, mi annál inkább sajnálható, mert ítélve Bél Mátyásnak annyi tudományos készültséggel írott egyéb munkáiról, ez is igen érdekes korképe leendett hazánk mezei gazdaságának" (I, 335). Hogy milyen jó érzékkel tapintott rá a nagyszerű mezőgazdaságtörténeti forrásokra, azt ez a munka is bizonyítja, ami végre 1984-ben magyarul is megjelent: Wellmann Imre fordításában és jegyzeteivel Bél Mátyás: Magyarország népének élete 1730 táján és így már széles körben használhatjuk. De míg Korizmics agrártörténeti ismereteinek dicséretét tovább folytatnám, hadd említsem meg egy olyan tévedését, melybe azóta is sokan beleestek. Ezt írja: „Horti: Tractatus de apibus 1636-ban kiadott értekezésénél a méhészeti szakban régebbit nem ismerünk" (I, 334). Ez az a könyv ugyanis, amit eddig soha senki nem látott és kéziratban terjedtek egyes fejezetei. A Magyar Gazdasági Irodalom Könyvészete I. (28-29) ugyancsak közli mégpedig Nagyváradon 1645-ben megjelent könyvként a Magyar Könyvszemle (1879:120) egy helyére hivatkozva, de a szerzői Horhi (Horti) Miklós, Rákóczi György főméhészmesterének életrajzánál leszögezi: „E munkának ma már egy példánya sem ismeretes" (321). Ez a könyv azt hiszem, hogy a magyar méhészeti irodalomban olyan legenda, melyet a kéziratban fel-felbukkanó részletek csak megerősítenek (Kertész-Gazda 1866. 22. szám). Nem vehetjük tehát rossz néven, ha az azóta sem megoldott kérdésbe Korizmics is belebonyolódott. Hacsak címekben is, de bemutatja azokat az általános munkákat, melyek a mezőgazdaság egészét vagy annak nagyrészét felölelik. Végül bizonyos rangsorolást is kapunk tőle, melyben Nagyváthy, Pethe és Angyalffy a mezőgazdasági irodalom „elsőrendű bajnokai" ugyan, de az általuk megfogalmazottak jórészt elavultak. Pethe még egy külön jelzőt is kap: szerinte „fennhéjázó munkái" nem mindig érdemlik meg az elismerést, bár egész munkásságát mégis pozitívan értékeli. „Sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak" állapítja meg a Bibliával. Ezen azt érti, hogy bármilyen nagy tudása van is egy mezőgazdasági írónak, de ha a gyakorlatban nincs otthon, akkor annak a könyvnek nem sok a haszna. Mitterpacher, Rumy és mások csak elméletben ismérték a mezőgazdaságot, ezért „... jól írott könyveik, mély vágású tartós elismerésben soha nem részesülhettek, mert szerzőiknek minden sora mutatja, hogy sokat tanultak ugyan, de a gyakorlati téren idegenek" (I, 337). A kortársak közül elsősorban Balásházy János: Háztartás és mezei gazdaság. Debrecen 1838. című kétkötetes munkájával van megelégedve, bár az első kötetben ott is talál kivetni valót, de mégis elismeri, hogy a Magyar Tudós Társaság 1838. évi nagydíját jogosan kapta meg. Való igaz, hogy Balásházy a 19. század második negyedének azon szakírója, akinél az elméleti és a gyakorlati szakismeret egyaránt, szerencsés keveredésben található. A kortárs mezőgazdasági irodalom megítélésében rendkívül szigorú és odáig megy, hogy a fordítási hibákat éppenúgy tollhegyre tűzi, mint a sajtóhibák felsorolásának sem kegyelmez. Olyat is bőven talál, hogy a szerző nem tudja, hogy egyik vagy másik terményből-mennyit kell egy hold földbe vetni és mennyit lehet azután betakarítani. A példák közül egyet legalább érdemes megemlíteni: „ Csorba: Vezér című könyvében, melynek pedig nagy kelete volt, hogy a megjelenés három évében a könyv eladásából közel 600 pfrt jutott a hazafi szerző felajánlása folytán a nemzeti színháznak, ötven éves, avagy legalább egy szilvafával felérő élet hosszúságú Iuczernásról, hatvan mag árpa-termésről szól, valótlan dolgokat halmoz össze, tantételeiben gyakran ellenkezik magával stb." (1,337. A bírált munka Csorba András: Vezér a természetesen mívelt mezei gazdálkodásra . . . Pest, 1834). 10