Hidrológiai tájékoztató, 1992

1. szám, április - ÁLTALÁNOS VONATKOZÁSÚ CIKKEK - Rakonczay Zoltán: Magyarország vízi élőhelyeinek védelme

szépsége álmodozó, s zuhatagi szakaszán mielőtt a Vaskapu Erőmű megépült, mélykék volt a vize, vad, haragos örvényekkel. Hajóztak rajta békében, háborúban egyaránt. A középdunai szakasz, a felsődunai szakasz mindenkor a legjártabb volt és érthetetlen, hogy a gazdasági gondokkal, szállítási problémákkal, energiával küzdő nemzetgazdaságunk központi szakirányítása évtizedekig hajózásunkat elhanyagolta. Hajógyáraink megszűnnek, vegetálnak. Hajóparkunk elmaradott, korszerűtlen, pedig mozdulni kellene. Esztergomnál épül egy japán irányítású autógyár. A hozzáértést dicséri a telepítés megoldása, és szállításával ráépül a Dunára, modem kikötőberendezéssel, ahol a konténerszállító kamionok közvetlen a hajók mellé állnak. Az újkori dunai hajóépítésünk, hajózásunk közel ISO éves, eredményeiben, gazdaságosságában még az I. világháború utáni megtorló hajóelkobzások után is rangos maradt. Nem külső erők tették elmaradottá, kihasználatlanná, kizárólag az elmúlt évtizedek közömbössége, más területek előnyszerzéséért háttérben hagyása. Bízhatunk benne, hogy ez a folyamat előbb-utóbb tartósan megváltozik, és megtalálja irányítóit is. • Magyarország vízi élőhelyeinek védelme* RAKONCZAY ZOLTÁN Erdészeti és Faipari Egyetem, Sopron Nem mulaszthatom el az alkalmat, hogy megemlékezzek egy ötvenkét évvel ezelőtti eseményről. Félévszázados előkészítés után ugyanis Magyarországon 1939. október 10-én nyilvánították védetté az első területet, a debreceni Nagyerdő egy 31 hektáros erdőrészletét. Az ötvenedik évfordulón, 1989. október 10-én ezen a helyen a természetvédők egy kis csoportja emlékülést tartott, majd a Gyulavári mellett, a Körös partján fekvő bányaréti tölgyes erdőben emléktáblát helyeztek el az ezredik terület védetté nyilvánítása alkalmából. Nem véletlen, hogy ez a terület is egy vizes élőhely. Az elmúlt fél évszázad alatt hazánkban 630 ezer hektár területet, az ország területének 7%-át helyeztük természetvédelmi oltalom alá. A szakmailag hat csoportban nyilvántartott (földtani, víztani, növénytani, állattani, tájképi és kultúrtörténeti) értékek közül az egész világon, így hazánkban is az úgynevezett vizes élőhelyeket tekintik a legértékesebbeknek. Sok helyen a természetvédelem éppen a vizek és vizenyős területek védelmével kezdődött. Annak ellenére, hogy hazánkban - sajnálatos okoknál fogva - a vízfelületeket a földnyilvántartás nem tartja számon, (azok a termelésből kivont területek között, a temetőkkel, repülőterekkel és katonai gyakorlóterekkel együtt szerepelnek) tudjuk, hogy az összes területből mezőgazdasági hasznosítás alatt álló 70%, az erdővel borított 18% és a termelésből kivont (nagyrészt beépített) 10% mellett a vízfelületek (közepes vízállás esetén) csupán két százalékot tesznek ki. Ha figyelembe vesszük, hogy ennek is tekintélyes hányada mesterséges vízfelület (halastó, víztározó, csatorna, bányató stb.) kimondhatjuk, hogy hazánk egy kiszárított ország. Azért nem eleve száraz, hanem kiszárított, mert feltételezhető, hogy a jégkorszak után hazánk területének mintegy 10-15%-át víz borította. Ezt az itt élő ember előbb lassan, majd az elmúlt két évszázad alatt egyre jobban megkérdőjelezhető módon, drasztikusan csökkentette. Igaz, hogy a települések és a földművelés érdekében a füves pusztákat és az erdőket is nagyarányban felszántották, illetve kiirtották, de amíg pl. az erdők területe „csupán" a korábbinak egynegyedére, a füves pusztáké egyharmadára, addig a természetes vizek felülete egytizedére csökkent. Bármily történelmietlennek is tűnik elődeink folyószabályozó, vízrendező, mocsárlecsapoló tevékenységének utólagos bírálata, azt meg kell állapítani, hogy jószándékuk, műszaki felkészültségük, szervezőkészségük és tiszteletre méltó elszántságuk ellenére azt a tevékenységüket túlzásba vitték. Nem az a legnagyobb baj, hogy több mint két évszázadon át a vízrendezés egyet jelentett a ' Előadásként elhangzott az MHT Hidraulikai és Műszaki Hidrológiai Szakosztály „Természetvédelem és vízgazdálkodás" című, 1991. október 10-i vitanapján. vizek elvezetésével, nem jelentette azok visszatartását, vagy visszavezetését, hanem hogy ilyen munkák még napjainkban is folynak. Pedig már évtizedek óta birtokában vagyunk azoknak a környezetbiológiai, ökológiai, természetvédelmi ismereteknek, amelyek másfél évszázaddal ezelőtt még nem léteztek. Az, hogy a vizek lecsapolása nem hozott teljes sikert, már évtizedek óta ismeretes, de a technokrata, mérnöki szemléletű, nem fűben-fában és állatvilágban, hanem vasban, betonban, mértani alakzatokban gondolkodó, a természetet mindenáron leigázni akaró és a természetet védő, a kanyargós patakokat, a kiépítetlen és „befoglalatlan" fonásokat, a „csőnélküli" vízeséseket tisztelő és szerető emberek harca még nem zárult le. Nem az a legnagyobb baj, hogy a Kis-Balaton lecsapolása annyira sikertelen és felesleges volt, hogy azt most milliárdokért vissza kell állítani, hanem hogy az Alföldet kiszárító, azt civilizált, egyhangú pusztává alakító, aszályos-szikes sivatagok tízezer hektárjait létrehozó szemlélet még nem tűnt el teljesen. A tiszteletre méltó kezdeményezések és eredmények (pl. a Debrecen melletti üdülőtavak, Tiszató) mellett a vízfolyások kiegyenesítése, a patakok betonozása, a fenéküledék minden áron való kotrása, a fák, bokrok, nádasok irtása, az élőhelyeket tönkretevő, drága és felesleges melioráció még napjainkban is büntetlenül folyik, illetve folyhatna, ha volna rá pénz. Nem vigasztalandó, hogy a természetrombolásnak még mindig „csak" pénzügyi akadálya van, és az sem, hogy a természet szeretete, .játékszabályainak" tiszteletben tartása helyett még mindig a teljesítményszemlélet az uralkodó, csupán a lapátot és a kubikos taligát váltotta fel a traktor, amivel hatékonyabban lehet a természetet pusztítani. Vigasztaló és némi reményt keltő ugyanakkor, hogy a természetet védeni akaró, azt tisztelő, a betonmonstrumok mellett a tavirózsát is észrevevő, a tőzegmohalápot a víz ékszerének tekintő vizes kollegák száma egyre nő. ók nem kívülről, a kritika, hanem belülről, az eijesztés módszerével igyekeznek kollegáikat meggyőzni, és ha még kissebbségben is vannak ugyan, de már nem kell szégyenkezniük, „illegalitásban" jót tenniök, elveiket szabadon hirdethetik. A természetvédelem úgy van a vizes területekkel, mint a régiséggyűjtő a rézmozsárral. A rézmozsár önmagában is érték (lehet vele diót törni), de annál értékesebb, minél kevesebb van belőle, minél több a villanydaráló. A természetvédelem számára is az a legértékesebb, oltalomra leginkább az szorul, amiből a legkevesebb van. Mivel nálunk a legjobban a vizes élőhelyek fogyatkoztak meg, ezek a legféltettebb kincseink. Hazánkban a még meglévő 200 ezer hektár körüli vizes terület egyharmada, mintegy 70-80 ezer hektár áll természetvédelem alatt. Ez az arány a természetvédelem számára fontos és szóbajöhető „művelési ágak" közül a legmagasabb. Az erdőknek csak 21