Hidrológiai tájékoztató, 1990

1. szám, április - MEGEMLÉKEZÉSEK - Góg Imre: A mezőhegyesi Élővíz-csatorna építése 1889-ben

rületi Szervezet fennállásának 25. évfordulóját megünneplő összefoglaló beszéde, vagy az a záró üzenete, amelyet az 1976-ban még ágyhoz kötött, de előadását hangszalagra mondó Salamin Pál távollétében leforgatott szavai után küldött — szintén azon a hangszalagon, az előadottak meghallgatását követő vita anyagával együtt — az előadónak. Természetesen, mindenről nem maradhatott hangdokumentum. így arról az 1958-ban tartott, országos hírre emelkedett vitaülésről sem, amelyen Dévény István tartotta kezében az elnöki kormányrudat, és amelyről ő maga így írt csaknem egy évtizeddel később: „Igen nagysikerű és országos visszhangot kiváltó rendezvény volt a talajvízmozgás törvényszerűségeit vizsgáló vitadélután, amelyen két, a kérdéssel foglalkozó, de egymással nem egészen azonos nézeteket valló szakemberünk fejtette ki véleményét. A rendkívüli érdeklődéssel kísért előadások és az azt követő széles körű vita a kérdést ugyan nem oldotta meg, de annak helyesebb irányban való vizsgálatát minden bizonnyal elősegítette." Mértéktartó és pontos ez a visszaemlékezés, de azt már nem írhatta meg a szerzője, hogy ezen a tényleg emlékezetes vitán az ő elnöki teljesítménye, az udvarias, de mégis határozott vitavezetése milyen magas színvonalú volt. Abban az emlékezetes vitában az egyik fél befejezett és végleges álláspontot hirdetett, és magabiztossága sokak számára tételeinek megingathatatlanságát sugallta. Az eltelt évtizedek azután az e kutató által felhasznált alapadatok elégtelenségét és ingatag voltát bizonyították, ő maga is a külföldet választotta működési terepéül. A vita másik résztvevője — bár tételeit már összefüggéseiben is körvonalazni tudta — arra is utalt, hogy a mélységi vizeket illetően még nincsenek hazánkban megfigyelések, így ezek későbbi eredményei a vizsgált kérdésekről alkotható összképet lényegesen kiegészíthetik. A most említett kutatónak megadatott, hogy az általa szükségesnek ítélt észlelőhálózatot megteremtse, azok adatait értékelje és elméletét egy életművének is tekinthető könyvben öszszefoglalja. Dévény István, a vitaülés elnöke valószínűleg ráérzett arra, amire csak 25—30 év múlva derülhetett további fény. Nem engedte a vitát a könnyűnek látszó győzelem hangulatába, szóhoz engedte a hozzászólók kétségeit, és hangot adott a saját kétségeinek is egyes nézetetk „befejezettség"-ét illetőleg. Igaza lett. De, az emlékezetes vita is csak így maradhatott meg igazán vitának a résztvevők emlékezetében. Emlékezetes marad az a szegedi tudományos ülésszak is, amely 1970. szeptemberében magyar és jugoszláv szakértők jelenlétében értékelte annak az évnek májusában és júniusában végbement, minden addigit felülmúló, a Tisza, Körös és Maros folyókon levonuló árvíz hidrológiai és védelmi tapasztalatait. Az ország déli részén sikeres árvízvédekezés a társadalom előtt is igazolta a magyar hidrológiai tudomány és gyakorlat eredményeit, a tudományos társadalmi tevékenység maradandó értékeit. Ennek az ülésszaknak is Dévény István volt az elnöke és szellemi irányítója. De, nemcsak azok az ülések voltak fontosak, amelyekre százak is elmentek, százak is összegyűltek nemcsak Szeged városából, hanem az ország más területeiről, vagy éppen a szomszéd országból. Azokon az üléseken kovácsolódott ki a területi szervezeti tagság személyes barátsága, amelyeken talán húszan sem jelentek meg, de amelyeken hosszan tartó baráti beszélgetés, baráti vita alakulhatott ki. Itt meríthettünk a legtöbbet Dévény István szakmai tapasztalatainak tárházából. Dévény István élete, munkássága példázza, hogy amint szükségünk van elméleti indíttatású, vagy gyakorlati indíttatású szakemberekre, úgy szüksége van szakmai társadalmunknak olyan nagy tapasztalatú és széles látókörű egyesületi vezetőkre is, akik értenek hozzá, miként lehet a jó ügyeknek megvalósulást keresni, majd találni is. A Szegedi Területi Szervezet mindig e szellemben tartja meg jó emlékezetében immár száz éve megszületett alapító elnökét, a Magyar Hidrológiai Társaság teljes tagsága pedig egykori tiszteleti tagját. Dr. Vágás István A mezőhegyesi Élővíz-csatorna építése 1889-ben GÓG IMRE •m A Maros—Körös—Tisza szögében levő síkság hazánk legtermékenyebb talajú mezőgazdasági tája. Egykor a Marois-ágak hálózták be e vidéket. Ezen a nagykiterjedésű régi Maros folyó hordalékkúpján terül el Mezőhegyes. A szatmári béke (1711) után Mezőhegyes kincstári birtok lett. A területet a kincstár mindig bérbe adta módos haszonbérlőknek, akik jobbágyokkal dolgoztattak. 1767-ben Dániel Péter erdélyi kereskedő kezdett lótenyésztéssel foglalkozni Mezőhegyesen, később Bagdanovics Bernát folytatta ezt a munkát. Eredményes volt a lótenyésztés, az itt nevelt fajták nagyobb magasságot értek el. Ezért érlelődött a gondolat, hogy állami ménest létesítenek Mezőhegyesen. Az 1800-as évek elején, még legnagyobb részben füves terület volt ez a vidék. Csak igen kis területen művelték a földet szántóként. A kalászos és takarmánynövények termesztése során, lassan tért hódított az a nézet, hogy a növénytermelés csak az állattenyésztés különböző ágainak, így a szarvasmarha- és sertéstenyésztés felkarolása által hozhatja meg a kellő jövedelmet. Az osztrák örökösödési és hétéves háborúk miatt a monarchia lóállománya lecsökkent. Ez arra késztette Mária Teréziát, majd fiát II. József (1741—1790) császárt — a kalapos királyt —, hogy fellendítse a lótenyésztést. Elfogadta Csekonics József vértes százados tervét, a monarchia lóállományának feltöltésére, és 1784. december 20-án megkezdte működését Mezőhegyesen ä császári és királyi ménesintézet. A legfontosabb érv az volt a terület kiválasztásában, hogy Mezőhegyes határa magasabb fekvésénél fogva (átlagos tengerszint feletti magassága 104 m) egész évben árvízmentes volt. A ménesintézet megvalósítását úgy érte el II. József, hogy 120 fős testőrségét 60 főre csökkentette, és az így keletkezett pénzösszegből moldvai cserkesz és holstein törzseket vásároltatott a katonai ménes létrehozásához. A lovak létszáma az első években 500 körüli volt. (Az angol keresztezésre való átmenetet 1816-ban kezdték, amikor behozták az első Nonius mént.) A ménesbirtok vízzel való ellátása gondot okozott, mert az ásott kutak- vize nem volt elégséges, és minősége sem felelt meg a követelményeknek. Ezért kutak fúrásával kísérleteztek. Az 1884—1890 évek között 39 db különböző mélységű — átlag 40 m mély — kút fúrására került sor. E kutak vize egyikénél sem emelkedett a talaj felszíne fölé, ezért szivattyúkkal emelték ki a szükséges vízmennyiséget. A kitűnő mezőhegyesi talajban nagyszerű terméseredményeket adott a hazai és francia származású cukorrépa. Az eredmények arra ösztönözték a gazdasági vezetőket, hogy a termelés központjában — Mezőhegyesen — gyárat építsenek, és itt történjen a feldolgozás. Ez a döntés az 1888. év végén született és a kö4