Hidrológiai tájékoztató, 1989

1. szám, április - MEGEMLÉKEZÉSEK - Dr. Baranyó Géza: Megemlékezés Kienitz Vilmosról, születése 100. évfordulóján

Első és legsürgetőbb dolga programot adni. Megírja az „Emlékirat vizeink fokozottabb kihasználása és újabb vízügyi politikánk megállapítása tárgyában" című örökbecsű munkáját, amelyben kijelöli a vízügyi politika irányát és feladatait. Ezt az emlékiratot tekintjük Sajó Elemér végrendeletének, amelyben lefekteti gondolatait, amelyek évtizedeken át adták a vízgazdálkodási munka programját. Az emlékiratban kijelölt vízgazdálkodási program egyes elemei sorozatosan csak az utóbbi évtizedekben kezdtek megvalósulni. Sajó Elemér egyéni tragikuma, hogy akkor került a vízügyi szolgálat legmagasabb polcára, amikor az ország az általános válság súlya alatt görnyedt. A pénztelenség fékezte tehetsége kibontakozásában. Ha építeni nem is tud, a kikötő terveit készíti elő, buzdít és tanít, szervez és tervez. A 4 évig tartott utolsó munkaszakasza alatt jelennek meg a műszaki irodalom jövőt előkészítő és építő kiadványai: „Az öntözés" (1931), „A magyar halászat" (1933), „Ujabb tanulmányok az öntözésről" (1933), „Magyar szikesek" (1934), majd az ő kezdeményezésére visszavezethetően 1934 után több értékes kiadvány és cikk. Rövid idő alatt kiitűnő írógárdát nevel; összeválogatja az erre legalkalmasabb munkatársakat, ö maga is tanít, megírja utolsó munkáját „Emlékirat a vízügyi Sizolgálat szervezeti kérdései tárgyában" címen, amelyet idősebb és fiatalabb munkatársai bevonásával készített el. Logikus okfejtéssel adta közre, hogy melyek azok a szolgálati ágak, ahol a legfontosabbak a teendők, kifejti, hogy a jövőben a vízügy erős fejlődése várható, amire fel kell készülni. Ez volt az utolsó írása, amit ránk hagyott. Sajó Elemér magas beosztását nem valamiféle előkelő és megérdemelt állásnak tekintette, hanem lehetőségnek, hogy még hatékonyabban hallathassa szavát a magyar vízgazdálkodás fejlesztése érdekében. Számtalan cikkben, rádióelőadásban, műszaki, tudományos dolgozatban hirdette elképzeléseit. Érdemes idézni tőle néhány mondatot, hogy jobban megérthessük és megérezhessük koncepcióját. 1929-ben írta: „Némelyek előtt talán utópiának, talán ködképnek tűnik fel a jövendő feladatának összefoglalása, úgy, amint a jelenkor vízixnérnökei azt látják, de Széchenyi István gróf célkitűzéseit is utópiának tartották annak idején és sok tekintetben több teljesedett be, mint amit ő programba vett. A tapasztalatok a vízügyek területén is azt igazolják, hogy jó előre kell kijelölni a fő irányokat, nagy célokat kell — a lehetőségek határán belül — kitűzni; az élet azután igyekszik ezeket a nagy kereteket kitölteni. Ha pedig a fő irányok nincsenek kitűzve, akkor tétovázás, pangás, kicsinyeskedés következik be, ami azután óriási károkat okoz a köznek és gyakran már helyre nem hozható visszás helyzeteket teremt" — írta és hozzátette: — „A legfőbb irányokat természetesen törvényhozási intézkedésekkel kell kitűzni, törvényekkel kell megrögzíteni..." Sajó Elemér sohasem vágyott egyéni babérokra, az elismerések által létrejött biztató adottságot arra használta fel, hogy megszerezte a Duna—Tisza-csatorna és a Körösök csatornázásának előmunkálataihoz szükséges engedélyeket. Ugyancsak hozzálátott az Alföld öntözésének, és a szikesek megjavításának előkészítéséhez. Sajó Elemér életében sokat tett, de jövőbe tekintő eszméi a magyar vízgazdálkodás egységesítése és fellendítése a mi korunk feladata maradt. Kár, hogy nem láthatta meg nagy álmainak valóraváltását,"'a vízgazdálkodás terveinek törvénybe iktatását, és az egységes magyar vízgazdálkodási szervezet létrehozását. 1934-ben — 59 esztendős korában — váratlan betegség magával ragadta. Sajó Elemér elképzelései és vízgazdálkodási tézisei ma is teljes érvényű iránymutatást jelentenek a gazdasági fejlődést megalapozó, és annak feltételeit megteremtő magyar vízgazdálkodás számára. Sajó Elemér életművét nemcsak a magyar műszaki vízgazdálkodási irodalom örökítette meg, hanem az egységes és eredményes magyar vízgazdálkodás nagyszerű előkészítőjeként már történelmi rangra emelkedett. Szobrára tekintve, munkásságára emlékezve, megragad bennünket és elmélyült, szorgalmas munkára sarkall nagyszerű egyéniségének, a tudós vízimémöknek varázsa, akinek élete példakép számunkra. Bencslk Béla Megemlékezés Kienitz Vilmosról, születése 100. évfordulóján 1989-ben három kerek évforduló fűződik Kienitz Vilmosnak, a Körös-vidék vízgazdálkodása fejlesztésében igen nagy érdemeket szerzett mérnökének életútjához. Ebben az évben ünnepelhetjük születése 100., vízügyi szolgálatba lépésének 70., halálának 30. évfordulóját. 1889. október 14-én született Alsószilen (Pozsony m.), 1919. február l-jén lépett az Alsófehér-Körösi Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulathoz alkalmazásba, s 1959. május 19-én hunyt el Gyulán. Középiskolai tanulmányait a budapesti, szegedi és temesvári gimnáziumokban végezte. 1907-ben érettségizett. 1912-ben a budapesti Műszaki Egyetemen gépészmérnöki oklevelet szerzett. Az egyetem elvégzése után, előbb a pestszentlőrinci Lipták-féle gépgyárban kezdte meg munkaviszonyát, ám két hónap után már a Körös—Tisza—Marosi Ármentesítő Társulatnál dolgozik két éven át, majd a temesvári városi vízműnél napidíjas mérnök. Ezt követően három évig tartó katonaság, illetve frontszolgálat után 1919. február l-jén az AlsófehérKörösi Ármentesítő és Belvízrendező Társulat kötelékébe kerül. E szervnél, illetve jogutódjainál a Gyulai Vízgazdálkodási Körzetnél (1948-tól), majd a Gyulai Vízügyi Igazgatóságnál (1953-tól) dolgozik 40 éven át különböző vezetői munkakörökben, egészen haláláig. Bár iskolai végzettsége a gépészmérnöki pályára képesítette, de szorgalma, szakmaszeretete és egészséges lokálpatriotizmusa révén úgy vált vízépítő mérnökké, hogy közben a gépészmérnöki szakismereteit is művelte, alkalmazta a vízgazdálkodás hasznára, javára. Közismert, hogy a Körös-vidék a Körösök és a Berettyó mélyárterében található. Felszíne mélyfekvésű, csekély esésű. Felszínét vizes időben „vendégmarasztaló" sárrá, ám szárazság során sziklakeménységűvé váló igen vízzáró réti agyag borítja. A mélyártér érvonulatokkal erősen összeszabdalt, belvízelöntésre igen érzékeny térség, melyre ugyan a vizek könnyen kerülnek, de eltávolítani annál nehezebb. Ez az a vidék, melyet a vízszabályozások előtt 4/5 részben állandó, és időszakos vízborítás uralt. A hivatkozott térségtől nem messze van a Románia területéhez tartozó, 1849 m legnagyobb magasságra emelkedő hegyvidék, az Erdélyi-Szigethegység, ahonnan hirtelen hóolvadás, vagy 3—4 napig tartó esőzés gyakran váltott ki a múltban is, sőt vált ki jelenleg is árhullámot, elöntéssel fenyegetendő mélyárterünket, egyben megakadályozva több hétre is a síkvidéken képződött vizek folyóba jutását. A hegyvidék trianoni elcsatolása után a vízgyűjtő közigazgatási megosztottsága, elsősorban a rendkívüli árvizek fogadásánál vált 4