Hidrológiai tájékoztató, 1989

2. szám, október - KÖNYVISMERTETÉS - Dr. Siposs Zoltán: Erdélyi M.-Gálfi J.: Surface and Subsurface Mapping in Hydrogeology (Könyvismertetés)

amit kisebb nagyságú halakra is rá lehetett szerelni. Ezek az első ultrahangadók csak egyszerű információt tudtak adni a halak helyzetéről, s esetleges úszásirány és -sebességről. A 70-es évek elején [7] már olyan, úgynevezett többcsatornás adót állítottak elő, ami 8 különféle információt tudott továbbítani, többek között mélységről, hőmérsékletről, oxigéntartalomról, sótartalomról és fényerősségről. A következő lépés a szívmunka és a farokuszony használatának sebessége általi munkaképesség mérése lett. Az ultrahangadó használatának van egy komoly hátránya, mivel az adót csak egy víz alatt levő hydrofonnal lehet lehallgatni. Nyílt vizekben csak egy halat lehet így követni, ami a statisztikai szempontból elégtelen. A halak pontosabb helyzetének meghatározása is nehéz egy követő hajóról, mert a helyzet meghatározása úgynevezett háromszög bemérést igényel. Viszont az ultrahangtechnika az egyetlen használható a sós vizekben, a tengerben. Ez az oka annak, hogy a biotelemetriát újabban két ágban fejlesztik. Már az 1960-as évek végén [6] megkezdődött a rádiótechnika alkalmazása az édesvízi halkutatási munkákra. Természetesen ez a technika használható a szárazföldön élő állatok megfigyelésére is. Ennek következtében nagyon gyorsan kifejlődött ez a technika is. Az orvostudományokban is hasznosítják a telemetriát, s mivel, hogy az orvostudományban jobbak az anyagi feltételek, mint az általános biológiában, így ez az ág fejlődik leggyorsabban. Svédországban e sorok szerzője indította meg a vízi távjelzésre szolgáló rádiótechnika fejlesztését [1—3].E technika használata fontos feltétele volt a kitelepített folyami pisztrángok viselkedése tanulmányozásának. A rádióhullámok sugárzásereje gyorsan csökken a vízben növekvő mélységgel. Így ez a technika kevésbé alkalmazható mélyebb (>20 m) tavakban. A sekélyebb vizekben, folyókban viszont nagyon előnyös, hogy a halakat csónakokból, repülőgépről vagy gépkocsiból lehet követni. Édesvízben, ahol a víz elektromos vezetőképessége kisebb, mint 25 mikrosiemens, a felvevőtávolság 1 m mélyről kb. 1500 m, 20 m mélyről kb. 100 m. Ahol az elektromos vezetőképesség 25—40 mikrosiemens, ott a felvevőtávolság kb. felére csökken. Svédországi kísérletek Svédország legtöbb folyójának vízerőképességét kihasználják elektromos áram termelésére. A nagyobb folyókon kb. 160 vízi erőművet építettek. A mai folyami duzzasztóterek hajdanában a lazacok (Salmo salar L.), tengeri- és folyami pisztrángok (Salmo trutta L.), s a nagyfolyami pénzes pérek (Thymallus thymallus L.) fontos ívóhelyei voltak. A vízi erőművek kiépítése halászati szempontokból nagy károkat okozott, mivel a lazac- és pisztrángállományt csak nagy haltenyésztő telepek tudják biztosítani. A duzzasztók halállománya erősen megváltozott a víz sebességének csökkenésével és a mélység növelésével. így a tavi halállományokkal hasonló összetétel alakult ki: keszeg (Rutilus rutilus L.), csapósügér (Perca fluviatilis L.), csuka (Esox lucius L.), vándormaréna (Coregonus sp.) stb. A svéd halászok-horgászok hagyományosan jobban értékelik a lazacféle halakat, mint az előbb említett tavi fajtákat. Így a svéd vízügyi bíróság, a halászati vezérigazgatóság követelményei alapján, a vízerőművállalatokat a folyami, nem vándorló pisztráng- és pénzes pér-állomány fenntartására kötelezte. Sajnos, a bírósági ítélet szövege és a valóság között nagy a különbség. Mivel a halak ívási, s a fiatal halak felnevelkedési viszonyai mennek tönkre a vízlépcsők révén, így tenyésztett halak kitelepítésével kíséreltek meg eleget tenni a bírósági követelményeknek. Az első próbálkozások során 75—100 grammos nagyságú halakat telepítettek ki a duzzasztókba. Mindössze kb 5%-os volt a visszafogás eredménye. A visszafogott halak nagy része kivándorolt a duzzasztókból, amire többnyire a vízi erőmű turbináin keresztül van életveszélyes lehetőség. A rossz eredményeknek még egy más okát is feltételezték, a ragadozó halak, elsősorban a csukák szerepét. Mivel a halkitelepítés nagy összegekbe kerül, fontos volt jobb eredményeket elérni. A halvédelmi feladatokra, s ezek között a halkitelepítési eredmények javítására 1976-ban egy kutatócsoportot szerveztek, ennek a csoportnak a vezetését a szerzőre bízták. A következő fejezetben a pisztrángokkal folytatott munkánkról, s a telemetria használatairól számolok be. Ökológiai háttér Ismeretes, hogy a pisztrángok általánosan a zuhatagos, nagy esésű vizekben ívnak. A magas alpesi tavakban előfordul, hogy a zuhatagos szakasz hiányában az egyedülélő pisztráng a tóparti sekély vízben ívik. Egyszerű ökológiai felosztás szerint négyféle (1. ábra) pisztráng van (ebben az esetben nem számít a testi nagyság): 1. A tavakba befolyó vizekben ivók és állóvízben vagy tengerben felnövők; 2. A tavakból kifolyó vizekben ivók és állóvízben felnövők; 3. Zuhatagos vízben ivók és élők; 4. Állóvízben ivók és élők. 1. ábra. Pisztrángfajták egyszerű ökológiai felosztás szerint t. Befolyókban Ivók, 2. Lefolyókban Ivók, 3. Zuhatagokban ivók és élők, 4. Tópartján ivók A legtöbb haltenyésztő az első kategóriához tartozó halakat tenyészti többek között azért, mert az anyahalak kifogása sokkal egyszerűbb a tavakba befolyó vizekben. Már a munkánk elején felfigyeltünk arra, hogy az első kategóriához tartozó halak ivadékai, a kitelepítés után természetes hajlamaik szerint lefelé vándorolnak a duzzasztókból, mert „igazi" állóvizet keresnek. A duzzasztók vize nem összehasonlítható a tavakkal vagy tengerrel. Ez a természetes lefelé vándorlás a tavaszi ár hatására kezdődik, amikor a pisztráng kb. 2—4 éves és természetes súlya kb. 25—50 g. A haltenyésztőben felnövekedett hal már 2 éves korában meghaladja a 100 grammot, s 4 éves korában 350—500 grammot nyom. Így felmerült a kérdés, hogy megmarad-e ezekben a telepített nagyobb halakban a kivándorlási hajlam vagy nem. Ugyanis a kivándorlásnak lehetnek más okai is: a kitelepítésre nem megfelelő környezet, élettérhiány, élelemhiány. 48