Hidrológiai tájékoztató, 1989

2. szám, október - TERÜLETI VONATKOZÁSÚ CIKKEK - Dr. Dobos Irma: Ásványvizek artézi kutas feltárása a Nyugati-Kárpátokban

hidrogénkarbonátos hévforrás tevékenység az alsó­pannoniai alemeletben már megkezdődött, továbbá, hogy a pannóniai emeleten belül többször megismét­lődő hévforrás működés bizonyítható az édesvízi mész­kövek alapján. Sőt, a Svájci úti mészkövekben feltárt kalcit telérek alapján felső-pannoniai alemeletben felújuló posztvulkáni hatás is kimutatható. IRODALOM [1] Alföldi L.: Budapesti hévizek. VITUKI Közlemények, 20. Bp., 1979. [2] FTV: Talajmechanikai és mérnökgeológiai szakvélemé­nyek. Adattár. Kézirat. 1960—1988. [31 Jakucs L.: Üjabb hozzászólás a Budai-hegység hidro­termáinak eredetéhez. Hidrológiai Közlöny, 30. 5—6. 1950. 233— 235. [4] Jámbor A.: A Dunántúli-Középhegység pannóniai kép­ződményei. A MAFI Evkönyve, 62. 1980. 1—129. [5] Jámbor A.: Szigethegységeink és környezetük pannóniai képződményeinek fáciestípusai és ősföldrajzi jelentőségük. Földtani Közlöny, 110. 3—4. 1980. 498—511. [6] Kordos L.: Neogene vertebrata biostratigraphy ín Hun­gary. A MAFI Evkönyve, 70. 1985. 393—396. [7] Kretzoi M.: Fontosabb szórvány leletek a MAFI gerin­ces gyűjteményében. A MAFI E vi Jel. 1978-ról, 1980. 347—358. [8] Scheuer Gy.— Schweitzer F.: A budai hévforrások fej­lődéstörténete a felsőpannontól napjainkig. Hidrológiai Köz­löny, 60. 11. 1980. 492—501. [9] Schréler Z.: Harmadkori és pleisztocén hévforrások te­vékenységének nyomai a Budai-hegyekben. A MAVI Evköny­ve, 19. 1912. 181—231. [10] Szentiványi F.: Adatok a Nagy-Svábhegyen és környé­kén előforduló levantei mészkő geológiai és paleontológia! viszonyainak ismeretéhez. Doktori ért. Bp. 1932. [11] Vitális Gy.—Hegyi I.-né: Hidrotermális kőzetelváltozá­sok a Dunai andezithegységgel határos dolomitterületeken. Hidrológiai Közlöny, 54. 12. 1973. 562—569. [12] Vitális Gy.—Hegyi I.-né: Adatok a Budapest térségi édes­vízi mészkövek genetikájához. Hidrológiai Közlöny, 62., 2., 1982. 73—82. [13] Wein Gy.: A Budai-hegység tektonikája. MAFI Alkal­mi Kiadvány. Bp. 1977. 76. Ásványvizek artézi kutas feltárása a Nyugati-Kárpátokban* DR. DOBOS IRMA A felvidéki fürdők fejlesztésének kezdete A magyarországi gyógyfürdők jelentős fejlődése II. József alatt, a felvilágosult abszolútizmus időszakában kezdődött, amely a gyógyvizek újabb analízise révén a palackozott ásványvíz bel- és külföldi értékesítésé­ben, valamint a gyógy-idegenforgalom fellendülésében nyilvánult meg. Ekkor a gyógyfürdőket valóban a gyógyulni vágyók keresték fel, míg a 19. század ele­jén már mind több az olyan hely, amelyet — kihasz­nálva a hazai olcsóbb árakat — a szórakozók tömege árasztott el. Állandóan fejlesztett, színvonalas fürdő azért több is akadt az országban, ragaszkodva igazi céljuk betöltéséhez, s ezeket, mint a balatonfüredit és a trencsénteplicit, a tulajdonos üzemeltette. Ahol bér­lők váltogatták egymást, ott természetesen a fejlesztés lassúbb ütemű volt. A külföldiek három helyet látogattak erőteljesen, így a lengyelek Bártfafürdőt és Üj-Lublót, a románok Erdélyben Élőpatakot. A közkedvelt fürdők azután mind többet áldoztak a nagyobb vendégforgalom fo­gadására annál is inkább, mivel fokozatosan előtérbe került a hazai táj megismerése és felfedezése. A re­formkorban (1825—1848) főként a polgárság tudatosan választotta pihenésre a belföldi fürdőket, a hazai arisztokrácia viszont divatból Karlsbadot és a Bécs melletti Badent kereste fel. Míg a 18. század végéig főleg a gyógyvizek termé­szettudományos leírása, addig az 1800-as évek elején a fürdőirodalmon keresztül a mind több fürdővendég megnyerése a cél. Kezd elterjedni a romantikus ele­mek és a történeti adatok beépítése a fürdők múltjá­nak leírásába. A helyi ismertetéseket az ötvenes évek­ben az útikalauzok követik, amelyek újabb lehetősé­get teremtenek a tágabb környezet történetének be­mutatására. Szerencsés esetben ki lehetett deríteni több neves személy gyógyulásának körülményeit vagy olyanok nyilatkozatát, akik a gyógyfürdőben vissza­nyerték egészségüket. Bártfafürdő forgalmának egyik fellendítője pl. az a lengyel nemes volt, aki gyógyulá­sáról szóló nyilatkozatát kifüggesztette, s ezt a szöve­get a későbbiekben már minden fürdőkalauz tartal­mazta. * ,,A Nyugati-Kárpátok földtani kutatásának története" c. trilateral szimpozionra (Selmecbánya, 1988. okt. 3—7.) bejelen­tett előadás magyar nyelvű változata. A fürdőhely központja a fürdőház és a helybeli ivó­kúrát szolgáló gyógyforrás vagy gyógykút. Az épületek hagyománytiszteletből és az idényjelleg miatt főként fából készültek, s csak a 19. század első felében — leg­inkább klasszicista stílusban — a kőépület kezd tért hódítani. Ezzel egy időben a nyitott oszlopokra helye­zett, tetővel fedett forrásokat fa helyett kőbe foglal­ták [13]. Trencsénteplicen az igényesebb fürdőmeden­cét is kőfallal vették körül és fával burkolták. A sok kedvező hőmérsékletű hévforrással a medencék feltöl­tését olyképpen oldották meg, hogy azokat a források­ra telepítették és így csak túlfolyóról kellett gondos­kodni. Az Illésházyak a fürdőt saját költségükön tar­tották fenn és így sem a fürdésért, sem az ottani tár­gyak használatáért nem kellett senkinek fizetni. Ez a kedvezmény, az állandó fejlesztés és az 1872-ben már fúrással feltárt nagy mennyiségű hévíz, hozzájárult a forgalom jelentős növekedéséhez. Így 1857-ben 1998, 1878-ban 2018, 1884-ben 3350, 1892-ben pedig már 5025 személy látogatta a fürdőt [8], A vendégforgalom fokozására a fürdőket üzemelte­tők felhasználták a közelükben létesült üveghuták kú­ra- és emlékpohár termékeit is. A Felvidéken Bártfa, Pöstyén, Trencsénteplic környékén működtek nagy üveghuták, ahonnan a palackozáshoz szükséges üvegen kívül a nyers kúrapoharak is kikerültek, majd igen gyakran a fürdőhelyek üvegcsiszoló műhelyeiben kap­ták meg díszített és feliratos formájukat. A 19. század közepéig a Felvidéken is, akárcsak Er­délyben az ásvány- és gyógyvízelemző és -kutató or­vos egy személyben képviselte az orvost és a kémi­kust. A két tudományág csak ezután specializálódott, bár hosszú ideig nemcsak az orvosok, hanem a gyógy­szerészek is részt vettek a vízelemzésben. A betegel­látás mellett Moller Károly Ottó (1670—1747), Torkos Jusztus János (1699—1770) orvos nevéhez számos fel­vidéki ásványvízelemzés fűződik. Nagy lendületet adott a további kutatáshoz a nagyszombati egyetem orvos­karának felállítása (1770), amely kémiai és botanikai tanszékkel egészült ki. Élére Winterl József Jakab (1739—1809) a felső-magyarországi bányakerület volt főorvosa került, aki az ásványvizek elemzésén kívül kidolgozza az analitikai metodikát is. A gyógyvízana­lítika első nagy korszakának végét jelzi Kitaibel Pál (1757—1817) Winterl J. J. tanítványának és profesz­szortársának posztumusz munkája, a „Hydrographia 44

Next

/
Thumbnails
Contents