Hidrológiai tájékoztató, 1986

2. szám, október - MEGEMLÉKEZÉSEK - Dr. Vágás István: Százéves a Magyar Vízrajzi Szolgálat

Százéves a magyar 1886. május 1-én kezdte meg működését a „Közmunka- és Közlekedésügyi Magyar Királyi Ministerium" Vízrajzi Osztálya, amely 1889-től a Földmívelésügyi Minisztérium Országos Vízépítészeti és Talajjavitási Hivatala Vízrajzi Osztályaként, 1899-től a Földmívelésügyi Minisztérium Országos Vízépítési Igazgatósága Vízrajzi Osztályaként, 1929-től a Földmívelésügyi Minisztérium főhatósága alatti önálló Vízrajzi Intézetként, 1948-tól az Országos Vízgazdálkodási Hivatal Vízrajzi Osztályaként, majd néhány rövid életű átszervezés után 1952-től a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet (1976-tól Kutató Központ) Vízrajzi Osztályaként, Vízrajzi Főosztályaként, később Vízrajzi Intézeteként — 1953 óta az Országos Vízügyi Hivatal (Főigazgatóság) főhatósága alatt — működött, úgy hogy egységét és legfontosabb feladatait lényegében megtartotta. 1986. január 1-től a magyar vízrajzi szolgálatot a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Központ Hidrológiai Intézete látja el. A Budapesti Műszaki Egyetem 1876-ban megalapított önálló vízépítési tanszéke után a vízrajzi szolgálatunk az, amely a leghosszabb idő óta csaknem változatlan névvel, feladatkörrel és belső szervezettel, jól követhető műszaki-történelmi folytonossággal 1986-ban már száz éve fennáll és működik. Amikor a magyar hidrológusok összessége nevében köszöntjük a vízrajzi szolgálatot centenáriumán, tudatában vagyunk annak a dicséretes hírnévnek, amelyet a szolgálatot ellátó intézmény(ek) számára a száz év munkája belföldön és külföldön kivívott, de tudatában vagyunk annak is, hogy történelmi távlatokból nézve sem a dicséretnek, sem a helytelenítésnek nem lehet alapja. Aki történelmi távlatból dicsér, az kissé a saját korát, saját gyakorlatát dicséri, aki történelmi távlatból bírál, az kissé szintén a saját korát, saját gyakorlatát is bírálja. A centenárium alkalmából is akkor szolgálhatjuk a szolgálat és szakmánk jövőjét a legjobban, ha a dolgokat nevükön nevezzük: a sikert sikernek, a hibát hibának, a gondot gondnak. Mert a száz év alatt mindenből akadt elég, és a vízrajzi szolgálat történetét sem lehet elválasztani népünk és gazdaságunk történetétől. Amikor az első Vízrajzi Osztályt megalapították, hazánk olyan gazdasági fejlődés időszakában volt, amilyet addig még nem élt át. 1867 és 1913 közt a nemzeti jövedelmünk négyszeresére nőtt, a mezőgazdasági termelés évente átlag 1,6%-kal, az ipari 5,2%-kal, a szállítás és kereskedelem 6,7%-kal nőtt. A rohamléptekkel kiterebélyesedő infrastruktúra igényei kikényszerítették a vízrajzi tevékenység országos megszervezését. Az akkor már egyre ritkábban bekövetkező emlékezetes árvízkatasztrófák — így elsősorban az 1879. évi szegedi árvíz — csak az utolsó lökést adták ehhez a kibontakozó folyamathoz. Mégis, figyelmeztető a jövőre nézve, hogy a vízrajzi szolgálat csak a tizedét kapta annak a költségvetésnek, amit számára eredetileg szántak. Az első alapító levél az új intézmény rendeltetéséül ezt szabta meg: „a folyamszabályozás, ármentesítés, vízhasznosítás és hajózás érdekében szükséges adatok összegyűjtése, a még hiányzók beszerzése, mindezek feldolgozása és közrebocsátása. Ezen gyakorlati cél mellett azonban egyszersmind a tudomány szükségletei és követelményei is szem előtt tartandók, és nemcsak mindazon tényezők megállapítandók, amelyek folyóink mederalakulására hatással vannak, hanem kipuhatovízrajzi szolgálat landók a közöttük létező összefüggések is, hogy mindkettő változásainak tanulmányozásából teljesen megismerjük folyóvizeink természetét, életműködését és törvényeit". A nagy alapítóknak, Péch Józsefnek és híres munkatársainak: Hajós Sámuelnek, Sziberth Artúrnak és Szilágyi Boldizsárnak, nem kevésbé Bogdánfy Ödönnek köszönhetjük, hogy megteremtették az egységes hazai vízmércehálózatot, alapvető jelentőségű vízhozamméréseket végeztek el, vízhozamgörbéket határoztak meg, a vízjárási adatokat a mai Vízrajzi Evkönyvek formájában kiadták, feltérképezték főbb folyóinkat, elsősorban a szabályozott Tiszát, biztató kísérleteket tettek az árvízi előrejelzésekre, műszereket konstruáltak vagy módosítottak, megtették a kezdő lépéseket folyóink hordalékviszonyainak megismeréséhez és több más alapvetést végeztek, s évenként olyan tudományos igényű összefoglalókat adtak ki — ezeket nevezték kezdetben „évkönyv"-eknek —, amelyek a nyers mérési eredményekre támaszkodva a hidrológia elméletét fejlesztették. Péch József 1902-ben bekövetkezett halálával az intézmény története kezdett nagyon hasonlítani annak a képzelt, de a valóságban eléggé tipikus nyugdíjasnak az életéhez, aki tevékenysége virágjában vonult vissza, s aki magas jövedelméből és bő tartalékaiból nyugodtan élhetett hosszabb ideig anélkül, hogy bármilyen tevékenységre rászorult volna. Lassan elfogytak a tartalékok, a „kúszó infláció", sőt olykor a gazdasági robbanás kezdetben magas jövedelmét is devalválta, és eljött az idő, amikor külső segítségre, „keresetjavítás"ra lett szüksége, amit meg is kapott akkor, ha már múlhatatlanná vált, de sohasem abban a mértékben, mint ami a kezdetét, vagy az új kezdetet jellemezte ... Nehéz ma már kideríteni, hogy az anyagi eszközök hiányával kezdődött a hanyatlás, és ez hozta magával a szerényebb igényű és képességű munkatársak szellemének erősödését, vagy, hogy az igénytelenebb személyi adottságoknak egyes időszakokban történt és többek által is kifogásolt bátorítása hatott károsan az anyagi színvonalra. Tény, hogy az országos fejlődés is kezdett lassulni, elkövetkezett az első világháború, a háborús vereség, a két világháború közti hatalmas gazdasági válság, az államvezetés félresikerült bel- és gazdaságpolitikája — mindez nemcsak a kezdet idején gyűjtött tartalékokat emésztette fel elég korán, hanem a vízrajzi szolgálatot már alapvető teendőinek ellátásában is korlátozni, sőt, akadályozni kezdte. Nem fejlesztésről volt már akkor szó, hanem annak is örülni kellett — mint ahogy azt a fiatal Lászlóffy Woldemár a 30-as években szerette volna elérni — ha kitűzhették (hasztalanul) annak célját, hogy legalább oda térhessenek vissza, ahol Péch-ék elkezdhették. A felszabadulás a fejlődésnek elsősorban a lehetőségeit és távlatait teremtette meg, hiszen 1945-ben a rombolások és a veszteségek újjáépítésével kellett kezdeni, először csak olyan korlátozott céllal, hogy a háború előtti — korántsem ideális — viszonyok álljanak helyre. Eljött azután az 50-es évek nagy felfutásának időszaka, de nem minőségi, hanem az erőteljes mennyiségi fejlődés jegyében. A Vízrajzi Osztály létszáma már 1954-ben több, mint tízszerese volt a háború előttinek. A mérőhelyek száma örvendetesen megszaporodott. A 30-as években Szerény keretek közt

1 megindult talajvízészlelés a szó szoros értelmében „verseny"-ben készült, többszörösére bővült hálózaton folytatódott. A gyors 3