Hidrológiai tájékoztató, 1984

1. szám, április - MEGEMLÉKEZÉS - Dr. Hoós Elvira: Vízügyi jogszabályok a római korban

Vitruvius leírja, hogy a víztárolókban (castellumokban) három szinten kialakított derítő medencék a magánháztartásokba jutatták el a vizet. Aki a magáncélra tárolt vízből fogyasztott, annak évenként vízdíjat kellett fizetnie. Az így befolyt pénzt a vezetékek fennH tartására fordították. (Augustus a római lakások vízellátását ingyenessé tette, de ezt "a juttatását rövid idő után megszüntették, hiszen az aquaeductusok karbantartása nem kis összegbe került.) A vízdíj befizetését adóbérlők ellenőrizték, és a pénz szabályos felhasználásáról a Vízügyi Hivatal gondos-i kodott. Frontinus a vízdíj elszámolási módját és a vízfogyasztást mérő berendezést is leírja: Szabványos nyílású, ólom helyett bronzból készült (tehát mérettartó) kifolyót szereltek a lakások fővezetékére a belépés helyén, és a szájnyílás nagysága alapján — tehát tekintet nélkül a nyomásra vagy a víz érkezési sebességére — számították a percenként áthaladó vízmennyiséget. A bérházak emeleti lakásait nem tudták vízvezetéki vízzel ellátni. Ezért a lakók — ha csak maguk nem akartak a nyilvános kúthoz elmenni és a vizet korsókban a magas, szűk lépcsőházakban az emeletre felei-" pelni — vízhordókat (aquarii) fogadtak. Csatornázás Rómában a mocsaras, nedves talajú Forum Romanumot már az i. e. VI. században lecsapolták. A csatornák vezették le a szennyvizeket is a Tiberis folyóba. Az első zárt csatornát, a Cloaca Maximát az etruszkok építették, majd a köztársaság és a császárság korában egész csatornahálózatot alakítottak ki. A nagyméretű Cloaca Maxima mindvégig megmaradt központi gyűjtőcsatornának. Hatalmas tufakő tömbökből építették. Kötőanyag nélkül falazták, a falakon dongaboltozat nyugodott. A későbbi csatornákat már egyszerűbben téglából építették. A csatornahálózatba mind az esővízgyűjtőket, mind a nyilvános vízöblítéses árnyékszékeket bekötötték. Köztereken, utcákon díszes, márvánnyal burkolt, sőt fűtött nyilvános árnyékszékeik voltak. Ezeket nők ás férfiak egyaránt használták, az ókorban ez természetes volt. A bérházakban nem volt mellékhelyiség. A lakók az utcai ámyékszékekre jártak. A magánházak tulajdonosainak, a bérházak földszinti lakóinak érdekében állott, hogy saját lakásuk szennyvizét a városi csatornahálózatba bekapcsolják, de erre őket semmiféle jogszabály nem kötelezte. Mégis több bizonyíték van arra. hogy a házak nagy részéből a szennyvizet közcsatornára kötötték és a Tiberisbe vezették. Szakkönyvek, jogszabályok A római kori vízellátásról és víziművekről a leghitelesebben a korabeli írások tájékoztatnak. A korai időkről épületek feliratai, a későbbiekről a vízellátásra vonatkozó szakkönyvek. Ilyen Marcus Vitruvius Pollio műve: „De architectura libri decem" (Az építészet tíz könyve). Korának e felvilágosult gondolkodója és híres építésze feltehetően i. e. 84-iben született. Fiatalon lépett be a hadseregbe, majd architectusként a Róma Városi Vízügyi Hivatalhoz került. Neves szerző még: Sextus Iulius Frontinus (i. sz. 40—103). Elsősorban közéleti férfi volt, részt vett a birodalom kormányzásában, háromszor lett konzul. A Római Vízügyi Hivatal vezetője. Gondolkodására jellemző, hogy végrendeletében megtiltotta részére síremlék felállítását: „...felesleges a síremlékre kiadott költség, emlékem úgy is él, ha életemmel rászolgáltam." Könyve „De aquaeductu urbis Romae." (Róma város vízvezetékeiről) sokrétűsége miatt olyan népszerű. A vízellátás kérdését műszaki, gazdasági, jogi szempontból tárgyalja. Könyvének alapanyaga hivatalos okmányokból, császári rendeletekből, a lakosság vízellátását szabályozó törvényekből áll. A Római Vízügyi Hivatal I. e. 32-ben kezdte meg működését. Élén a curator aquarum, a Vízügyi Hivatal vezetője állt. Ez a Hivatal a korszak legjobban szervezett hatósága volt. Hatáskörébe tartott: közművek, közkutak, szökőkutak létesítése és üzemeltetése, magánháztartások vízellátása. Az aquaeductusok üzemeltetése során a következő fel-t adatok alakultak ki: — ügyvitel, engedélyek kiadása, panaszok felvétele, szemlék megtartása, a vízdíjak beszedése, műszaki adatszolgáltatás; — karbantartás, javítások a vezetéken, a víz minőségének állandó vizsgálata; — az ellenőrzés megszervezése. A vízellátás folyamatossága a forrás és a vezeték épségétől függött, ezért a források karbantartását a magistri fontinus tisztviselőgárda ellenőrizte, szorosan együttműködve a források biztonságáért felelős karhatalmi alakulattal (beneficiarii). Agrippa a karbantartás elvégzésére 240 főből álló rabszolgacsapatot szervezett, tagjait szakmunkássá képeztette ki. Így egy állandó, kellően felkészült mesteremberekből álló brigád tevékenykedett szünet nélkül a bárhol fellépő hibák kijavításán. A vízügyi joggal a Hivatal külön részlege foglalkozott. Első helyen szerepelt a kisajátítások kérdése. A vízügyi törvények előírták, hogy a vezeték közvetlen környékét egy bizonyos sávban szabadon kell hagyni. Ez a földsáv állami területté vált, földművelésbe, beépítés-i re nem használhatták. A vízellátás a fővezeték közelében volt a legzavartalanabb, ezért mindenki annak közelébe akart kerülni, itt a telkek ára aránytalanul megugrott, nyerészkedéshez vezetett. A vízvezetési szolgalom (servitus aquaeductus) alapján a szomszéd telkén való átvezetés joga illeti meg a jogosultat. Ez az egyik legrégibb szolgalom. Későbbi eredetű a vízmerítési jog: ius aquae haustus. A vízvezeték beszennyezését szigorúan büntették. Az ilyen cselekmény elkövetőjére nagy összegű pénzbírságot róttak ki. A tilalmakat a preatori rendeletek (edictumok) tar-i talmazták. A vízzel kapcsolatos edictum például: tilos a köztulajdonban levő folyón vagy annak partján olyant cselekedni vagy abba bármit úgy belevezetni, hogy a víz folyása előző állapotához képest megváltozzék; tilos a közvízvezetéket megfúrni, megrongálni, hogy ezáltal kevesebb víz érkezzék Róma városába. Aki ilyent tesz: „a római népnek százezret köteles kártérítésként fizetni." És még sok ehhez hasonló szigorú tilalommal védték a rómaiak a vizet, mely Vitruvius szavai szerint: „ ... nélkülözhetetlen az élethez, — az élet örömeihez és a mindennapi szükségletekhez..." IRODALOM [1] Sex. Iulii Frontini: De Aquaeductu urbis Romae. Berlin, 1973. [2] Vitruvius: Az építészet tíz könyve. Magyar Mérnök- és Építész Egylet. Budapest. [3] Póczy K.: Közművek a római kori Magyarországon. Műszaki Könyvkiadó. Budapest, 1980. [4] Urögdy Cy.: A régi Róma. Gondolat. Budapest, 1967. 4