Hidrológiai tájékoztató, 1982

2. szám, október - ISMERTETÉSEK, HÍREK - Dr. Dóka Klára: Az Országos Vízügyi Levéltár gyűjteményei

Sió, Bega, Kulpa, Sajó, Körösök rendezésével kapcsolatban.). A vízszabályozások és ármentesítések története szempontjából lényegesek a társulatok iraitai, amelyek főként a kisebb folyók rendezésével, védművek fenntartásával kapcsolatosak. A levéltári anyagban a Duna és s mellékfolyói mentén legfontosabb a Rábaszabályozó, a Csepel-szigeti, a Pest Megyei Sáriközi, a Mohács-Margitta-szigeti Ármentesítő Társulat iratanyaga, a tiszaiak közül pedig a Körösök mentén alakult társulatok gyűjteményei. Az árvizek megelőzése, előrejelzése a vízügyi szolgálat számára évszázadok óta gondot okozott. A levéltári iratokban — szétszórtan — e kérdésről is sok adatot találunk. Elsőként az Országos Vízépítési Igazgatóság iratai említhetők. Kistanácsa rendszeresen felmérte az ország árvízvédelmi helyzetét, és irányította a védekezést. A feladatot a két világháború között a Földművelésügyi Minisztérium vette át, amiről az itt alkalmazott szakemberek személyi hagyatékában találunk adatokat, majd 1940-ben e célból csaknem egy évtizedig működő kormánybiztosságot hoztak létre. A felsoroltakon kívül egy érdekes, gyűjteményes anyag is a Levéltárba került, amely 1953-tól 1975-ig tartalmaz az árvizekkel kapcsolatban iratokat, és így magában foglalja az 1956, 1965. évi dunai és az 1970. évi tiszai árvizek dokumentumait is. A vízi utak fenntartása, hajóútkitűzés, a hajózás szempontjából kritikus folyószakaszok kotrása a múlt század végéig a folyammérnöki hivatalok feladata volt, majd 1892-től kotrásvezetőségeket szerveztek. A vízi közlekedéssel kapcsolatban fel kell hívni a figyelmet a csatornákra és kikötőkre vonatkozó iratanyagra is. A meg nem valósult Duna—Tisza-csatorna tervei 1900—1948-ig több változatban is előfordulnak a kérdéssel foglalkozó kirendeltségek és irodák irataiban. Már 1878-tól megtalálhatók a levéltári gyűjteményben a Tiszántúl csatornázására vonatkozó elképzelések, amelyek megvalósulása jóval későbbi iratanyagban — az Öntözésügyi Hivatal és a VIZITERV gyűjteményeiben kísérhető nyomon. A kikötők építésével kapcsolatban a csepeli nemzeti és szabad kikötőről, valamint a balatoni kikötőkről van a legtöbb iratanyag. A folyók mentén élő lakdsság számára a víz erejének hasznosítása sok esetben fontosabb volt, mint az árvíz elleni védekezés. A folyók és patakok energiájának hasznosítására már a középkortól malmokat létesítettek, amelyek száma a XVIII. század végétől emelkedett. A Levéltárban őrzött kultúrmérnöki iratokban mintegy 2500 — XIX—XX. századi — malom ügyével kapcsolatos irat található. E malmok főként a kisebb folyók és pataikok esését hasznosították. A múlt század utolsó évtizedeitől a vízerő egyre fontosabb szerepet kapott az elektromos energia termelésében. 1896-ban Ikerváron felépült az ország első hidraulikus erőműve. Dokumentációján kívül a körmendi, kesznyéteni, felsődobszai, gibárti vízerőművek anyagát is megtaláljuk a Levéltár irataiban. Szépszámmal vannak meg nem valósult tervek, elképzelések is, pl. a rumi, nicki, rajikai, bökényi tervezett vízerőműről. A tervezési munkák egységes irányítására 1942-ben megszervezték a Vízierőügyi Hivatalt, amelynek utódja a Vízerőmű Tervező Iroda lett. Ennek iratanyaga a tiszalöki erőmű dokumentációját tartalmazza, a tervezett nagymarosi létesítményről pedig az OVIBER jogelődje, a Vízügyi Nagylétesítmények Beruházási Igazgatósága anyagában őrzünk iratokat. Változatos a Levéltár vízrendezéssel kapcsolatos iratanyaga is. A lecsapolás, pataíkseabályozás a kultúrmérnöki hivatalok feladata volt, a belvizek levezetése pedig társulati tevékenység. A Levéltárban őrzött társulati iratok közül a Szigetközi Ármentesítő Társulat, a Pest Megyei Dunavölgy Lecsapoló és Öntöző Társulat anyaga tartalmaz a belvizek levezetésével kapcsolatban jelentősebb mennyiségű iratot. 1948 után e feladatokat a területi vízügyi szervek vették át. A témakörrel kapcsolatban feltétlenül megemlítendő Réthy János magánmérnök hagyatéka, ahol a belvízcsatornáknál használatos zsilipekre, tiltókra és egyéb műtárgyakra vonatkozó rajzokat találunk az 1905—1948 közötti időszakból. A levéltári gyűjtemény egyik legérdekesebb része az öntözésekre vonatkozik. Legkorábban az 1880-as évekből találkozunk öntözőtelepek terveivel a kultúrmérnöki hivatalok irataiban. E hivatalok a múlt század végéig elsősorban rétöntözéseket terveztek. A vízkivétel malomcsatornából történt, ahol a korábban épült gátak a folyók és patakok vizét megfelelően felduzzasztották. A századfordulótól a nagyvárosok környékén egyre több fcertöntözést létesítettek. A dokumentumokból a technikai fejlődés is jól lemérhető: a kézzel hajtott bolgárkeréktől kezdve az elektromos meghajtású, mozgatható szivattyúkig különféle vízkivételi módokkal találkozhatunk. Az ország legszárazabb, alföldi területeinek öntözését a birtokosok költségén, a kultúrmérnöki hivatalok segítségével nem lehetett megoldani. A tiszántúli öntözőcsatornák építése, öntözőtelepek létesítése állami segítséggel indult meg, és a munka irányítására 1937-ben létrehozták az Országos Öntözésügyi Hivatalt. Irataiban a főbb létesítmények — a tiszafüredi, hódmezővásárhelyi öntözőrendszer, a békésszentaindrási vízlépcső, a hortobágyi árvízikapu, Keleti-főcsatorna — dokumentumai teljes egészében megtalálhatók. Az iratok értékét növeld, hogy a hivatal vezetőjének, Lampl Hugónak személyi hagyatéka szintén a Levéltár őrizetében van, és szerencsésen kiegészíti az anyagot. Az öntözésekkel kapcsolatos kutatásoknál a Levéltár 1948 utáni iratai közül a VIZITERV és VIZÉP fondja a legfontosabb, nem érdektelen azonban a területi szervektől átvett tervanyag sem. Az ATIVIZIG a hódmezővásárhelyi, algyői, szarvaskákafoki öntözőtelepek anyagát, a KÖTIVIZIG a kunhegyesi, kőtelki, abádszalóki és más Szolnok környéki öntözések terveit adta át, Gyuláról pedig a Békés megyei öntözőtelepek többezer térképét kaptuk meg. A Vízügyi Levéltár iratainak jelentős része a vízellátásra és csatornázásrawonatkozik. A községek vízellátásával, a városi vízművekkel, az ipari üzemek vízvezetékeivel kapcsolatban egyaránt találunk iratokat. A kultúrmérnöki hivatalok irataiban főként a községi kutakkal kapcsolatos vízjogi engedélyek vannak, amelyekből a falusi vízellátás fejlődése nyomonkísérhető. Az 1900-as évektől a kulturmémöki hivatalok fondjaiban és egyéb gyűjteményekben már vannak iratok a városi vízellátással kapcsolatban is. 1900ból Szombathely, 1907-ből Nagykanizsa, 1911-ből Vác, 1939-ből Salgótarján vízvezetékeinek és csatornáinak dokumentumait találjuk meg. 1948—1951 között az Országos Vízgazdálkodási Hivatal egyik osztálya látta el a vízellátással és csatornázással kapcsolatos feladatokat. E hivatal anyagában Budapest elővárosai, valamint Szolnok, Dorog, Ózd, Komló, Miskolc vízellátásával kapcsolatos iratokat őrzünk, majd az 1950-es évek második felétől a VIZITERV vette át a vízellátás területén a tervezési feladatokat. A Levéltár anyagában már az 1890-es évektől találhatunk az ipari vízellátással kapcsolatban iratokat. A kultúrmérnöki hivatalok anyagában — többek között — a dorogi szénbányák, a Rimamurányi—Salgótarjáni Vasmű, a diósgyőri acélgyár, a nagycenki- cukorgyár, a komlói szénbányák — vízvezetékeiről őrzünk dokumentumokat. A levéltári gyűjtemény tematikus bemutatását a kutatással és képzéssel kapcsolatos iratanyag ismertetésével zárhatjuk le. Az 1879—1956-as évekből a középfokú szakemberképzés teljes iratanyaga megtalálható a Levéltárban, benne a több mint 100 évvel ezelőtt szervezett Kassai Rétmesteriskola gyűjteménye külön értéket képvisel. A tudományos kutatás fő intézménye az 1929-ben létrehozott Vízrajzi Intézet volt, amelynek irataiból a hidrológiai kutatások megszervezését, módszereit, nemzetközi összefüggéseit ismerhetjük meg. A vízügy területén folytatott szerteágazó kutatásról adnak ízelítőt a Levéltárban őrzött kéziratos tanulmányok is. Az 1948 előttiek között említést érdemelnek a dunai gázlókról, árvizekről írt munkák, a francia és német folyószabályozásról szóló beszámolók, a mesterséges vízi utakkal kapcsolatos, századfordulón készült 30