Hidrológiai tájékoztató, 1979

1. szám, április - Tokárné dr. Rudas Julianna: A IV. Vízügyi Történeti Napok a rendezvényen elhangzott előadások tükérben

1. 1777—1780 között: a Holt-Tarna völgyét és Pusztakürt területét a tiszai és tarnai árvizek ellen védő töltéseket, keresztgátakat, s ugyanott a posványokat lecsapoló csatornákat; 2. 1783—1785 között: a Felső-Zagyva-völgyben Fényszaru, Szentlőrinckáta, Felsőszentgyörgy határában elterülő tavakat, mocsarakat, lecsapoló csatornákat, a fényszarui és felsőszentgyörgyi vízimalmok között a Zagyva-szakasz rendezését; 3. 1784—1796 között: tervezték és munkába vették Jászberény—Dósa—Jákóhalma—Mihály telek közötti mocsárvilág rendezését; és a Nagy-ér szabályozását. Ennek érdekében a Nagy-ér torkolatában 11,5 m nyílású vízszabályozó zsilipet, a Nagy-ér melletti fokok, lapályok elzárására pedig töltéseket építettek. 1785ben készítette el Bedekovich L. a Zagyva—Tarna folyók vizeinek szabályozásával összefüggő, nyolc zagyvai és két tarnai vízimalom rendezési tervét, a „Prospectus Molarum" c. felvételét; 4. 1789-ben: az Alsó-Zagyva-völgyben, a Tápió torkolatának rendezésére mederelzárást, s átmetszésszerű új csatornát építettek. Az ismertetett munkák alapvető célja a Zagyva— Tarna-völgyi nagy víztározó mocsarainak megszüntetése volt [3], A folyószabályozási, árvízvédelmi és vízrendezési feladatok megoldásai általában meghaladták a XVIII— XIX. század műszaki és gazdasági-pénzügyi lehetőségeit éppen ezért, erőfeszítéseik eredménye, csak ideiglenes jellegű maradt [3], Mindig voltak olyanok, akik például az árvízvédelem fejlesztésére szánt összegeket csökkenteni szerették volna. Egyes időszakokban — sajnos — ez még a kormányzati politika szintjére is emelkedhetett. A valóság azonban az, hogy nincs a világon még egy olyan ország, amelynek élete, jóléte, fejlődése jobban összefonódott volna az eredményes árvízmentesítéssel, mint hazánké. Árvízvédelmi töltéseink további fejlesztése — magasítás, erősítés — elől semmi esetre sem térhetünk ki, mert az árvizeink eddigi történetéből ítélve a legkedvezőtlenebb körülmények kivételes együtt járásából származó minden veszélyhelyzet lehetősége még korántsem merült ki, és sohasem keletkezik olyan árvíz, amelynél magasabbnak vagy tartósabbnak a további lehetősége elvileg kizárt lenne. Mindezek miatt a hazai árvízvédelem és árvízmentesítés mindenkor napirenden tartandó, soha el nem hanyagolható feladatunk lesz [2], A lényegesebb folyószabályozási és árvízmentesítési feladatok részleges vagy teljes megoldása jellegében változtatta meg az ősi ártéri gazdálkodást. A középtiszai ártéri gazdálkodás XIX. századi helyzetével foglalkozott a negyedik előadás [4]. A Tisza két partján, Tiszafüred és Csongrád között elhelyezkedő területet a XVIII. századi térképek meglehetősen egyhangúnak, megközelíthetetlen, lápos síkságnak ábrázolják. Az itt élő lakosság számára azonban a terület korántsem volt egységes mocsárvilág. Az ártéren a néhány dm-es szintkülönbségek is fontosak voltak, amelyek befolyásolták a növény- és állatvilág alakulását, vele együtt a letelepedett lakosság gazdálkodását, életmódját is. A vidéket a Tisza a tavaszi és nyári árvizek alkalmával rendszeresen elborította, a mélyebb területek sohasem száradtak ki. A lakosság az ártér ősi hasznosításából (halászatból, vadászatból, nádvágásból) komoly jövedelemhez jutott és megélhetési forrás volt az állattenyésztés is. A ló, sertés, szarvasmarha-tartás, a szárazabb legelőkön a juhászat kapott fontos szerepet. A magasabb területeken földművelés: kertgazdálkodás folyt. Az időszakosan vízzel borított területekre rövid tenyészidejű kerti növényeket telepítettek, a termőföld jó kihasználása érdekében. A XIX. század elején az ősi ártéri gazdálkodás válságba jutott. A növekvő lakosság ellátása érdekében a művelés alá vont területeket a határ mélyebb részei felé kellett kiterjeszteni, számolva azzal a veszéllyel, hogy a termést elviszi a víz, vagy a legelők elmocsarasodása miatt az állatok élelem nélkül maradnak. 1824-ben Huszár Mátyás a Körös és Közép-Tisza vidékéről felmérést készített, amelyet az árterek leírásával egészített ki. Megjelölte azokat a művelés alá vont területeket (szántókat, réteket, legelőket, amelyek a népesség növekedése, a faluhatár szűk volta miatt már a veszélyeztetett ártérbe kerültek. Felmérése szerint a legnagyobb víztől borított legelők és rétek Tiszanánán, Kiskörén, Tiszakürtön voltak, míg a szántóföldekben az árvíz Tiszasülyön és Tiszakürtön tette a legnagyobb kárt. Az ősi ártéri gazdálkodásban az állattenyésztés és a földművelés kiegészítő szerepet kapott, a XIX. század elején a művelés alá fogott területek növekedésével megváltozott a gazdálkodás struktúrája is. A homokos területeken az állattartás, a humuszos, fekete földdel borított határokban a földművelés kapott döntő szerepet, amit az ártéri haszonvételek már csak névlegesen egészítettek ki. A lakosság ellátása érdekében a művelés alá vont területek biztonságát kellett megteremteni, egyre inkább birtokba véve a határ vízzel borított részeit. Legfontosabb feltétele ennek a XIX. század közepétől a Tisza szabályozásának napirendre tűzése lett [4], Az ötödik előadás a mélyszinti kutatások és feltárások fejlődését vizsgálta [5], A kiegyezés előtti (1867), sőt az azt követő évtizedben Jász—Nagykun—Szolnok vármegye területét képező Jász-kerület területén találkozunk csak artézi kutakkal az új vármegye megalakulásáig 1876-ig. Az első kutat Zsigmondy Vilmos készítette Jászapátiban (1867) az ottani gőzmalom részére, majd Jászárokszállás és Jászberény jelentkezett kúttal. 1887-től kezdve nemcsak a községek képviselőtestületei — amelyek részben az évenként visszatérő árvíz okozta betegségek megfékezésére, részben a közegészségügy fejlesztésére artézi kutak készítését határozták el — hanem az illetékesek is rájöttek arra, hogy az Alföld, így Jász—Nagykun—Szolnok vármegye népegészségügyi szempontjából is szinte egyedül számba jövő ésszerű és egészséges ivóvízszerzési lehetőség az artézi kutak fúrása. Az 1879-ben létrehozott kultúrmérnökség intézményének történetében az 1885. XXIII. tc. a .,Vízjogi Törvény" új fejezetet nyitott, mivel jelentékeny szerepet játszott az artézi kutak létesítésében és a vízjogi engedélyek kiadásában. Az 1887. év utáni időkben az első kutakat Törökszentmiklós, Mezőtúr, Kunszentmárton. Jászjákóhalma és Kisújszállás fúratta nagyobbára Zsigmondy Bélával, hogy a községek lakói jó és egészséges ivóvízzel legyenek ellátva. Jászberény községben a kutak furatását nagyobbára Pintér Mihály hagyatékából végeztették, míg más községekben a közegészségügyi hitelekből finanszírozták, s ezeknek a nagyságához mérten néhol több kút is készült egyes községekben. Gr. Bethlen András földművelésügyi miniszter 1892. november 27-én kiadott 58 923/1892. számú rendeletében a községeknek ivóvízzel való ellátását szem előtt tartva segítségnyújtást helyez kilátásba a községek részére. A körrendeletet Bagosi Károly alispán tudatosítás céljából eljuttatja az illetékeseknek. Az első kutat Karcagon Zsigmondy Béla, Szolnokon a Soós-Testvérek, Dévaványán Csermák Vilmos és Túrkevén Mazur Mihály készítette. Az 1883-as kolerajárvány után a megyebeli községek jó ivóvízzel való ellátása céljára bizottság foglalkozott a kérdéssel, azonban egyes községek a csekély áldozatot sem hozták meg kút létesítésére. Ezek mellett Kunszentmárton, Szolnok és Mezőtúr 1895 után már a második kút fúrását határozta el tapasztalván, hogy a lakosság csakhamar megszerette az artézi kút vizét. A kisújszállási vasútállomáson többszöri kísérlet után fúratott kutat az államvasutak igazgatósága 1897ben. Az 1898-ban megalakult a XVI. kerületi m. kir. kultúrmérnöki hivatal Nagyvárad székhellyel, s Jász— Nagykun—Szolnok vármegye e hivatalhoz tartozott a következő időkben. Időközben a vízügyi igazgatás szervezetében a korszerűsítés érdekében létrehozott M. Kir. 53