Hidrológiai tájékoztató, 1974

Dr. Korim Kálmán: A Balaton környéki hévízfeltárás helyzete és jövője

tartam szempontjából ősi, de földtörténetileg fiatal geológiai esemény, mely szoros kapcsolatban állott a magyar medencét övező Alpok-Kárpátok és Dinaridák kialakulási folyamatával, még ma is érezteti hatását, ami a hazánkra jellemző rendellenesen kedvező geotermikus viszonyokban, s végsősoron gazdag hévízkincsünkben nyilvánul meg. A magyar medence geotermikus állapotának fő ismérve az, hogy az ismeretlen mélységből feltehetőleg vezetés és sugárzás útján terjedő hőáramok elsősorban a nagyobb mélységben elhelyezkedő rétegvíz- és hasadékvíz-tároló kőzeteket fűtik át olyan mértékben, hogy hévizek keletkeznék. Jól bizonyítja ezt a magyar-medence egészére szerkesztett geoizotermák lefutása és a geotermikus gradiensértékek viselkedése. A hévízelőfordulási viszonyokat másodlagosan a földtani felépítés és a szerkezeti viszonyok szabják meg. Hévizek csakis a megfelelő kőzetfizikai jellemzőkkel, tehát kellő elsődleges vagy másodlagos hézagossággal és áteresztőképességgel, vízvezetőképességgel rendelkező kőzettestekben képesek tárolódni és áramolni. Hévizeink nagyobbik része a regionális kiterjedésű üledékes medencék nagy mélységű porózus rétegeiben, míg kisebbik része a karbonátos kőzetek hasadék-repedés rendszereiben helyezkedik el. Ugyanakkor az egész magyar-medence infrastruktúráját alkotó őskori és ókori átalakult kristályos kőzeteik vízzáró-vízrekesztő sajátságuknál fogva nem tárolnak hévizeket. A fenti általánosságok ismeretében vizsgálva a Balaton közvetlen környékének hévízelőfordulási törvényszerűségeit és további hévízfeltárási lehetőségeit, a következő megállapításokat tehetjük. A Balaton környékének földtani felépítését a különböző korú képződmények és alakzatok nagy változatossága jellemzi mind a felszínen, mind a mélyben, miként azt Lóczy Lajos klasszikus monográfiájában oly nagyszerűen leírta, s amint azt az újabb tudományos és ipari kutatások bizonyították. Az ópaleozóos átalakult kristályos alaphegységtől kezdve az újpaleozóos, továbbá a nagy vastagságú triász időszaki, majd harmad- és negyedkori képződményekig bezárólag sokféle és hidrológiai szempontból különböző sajátosságú kőzetek fordulnak elő. A hegységszerkezeti viszonyok is meglehetősen változatos képet mutatnak e viszonylag kis területen belül. A víztároló és vízvezető kőzettípusok sűrűn váltakoznak vízzáró és vízrekesztő tulajdonságú képződményekkel vízszintes és függőleges irányban egyaránt. Így nem alakulhattak ki regionálisan folytonos, szintálló víztároló rendszerek, kivéve a triász időszaki karbonátos kőzettömeget, melynek jól kifejlődött hasadék-repedés és kőzetrésrendszere a kitöltő hasadék- és karsztvíz regionális közlekedését teszi lehetővé. Ugyanakkor nagy mélységű, porózus víztartó rétegeket magábafoglaló üledékösszlet csupán a térség délnyugati részén, a Fonyód—Balatonmáriafürdő vonaltól délre fekvő területen fordul elő. A vízzáró kristályos alaphegység meglehetősen nagy területű felszíni és kis mélységű megjelenése a Balaton ÉK-i és DK-i partvidékén eleve kizárja a hévíztárolók jelenlétét. A Balaton környéki hévízkészletek a földtani felépítésnek megfelelően kétféle kifejlődési típushoz kapcsolódnak, nevezetesen: 1. A Balaton délnyugati medencealakulatához, és 2. A triász időszaki karbonátos kőzetrendszer szerkezetileg és termohidrodinamiikailag optimális részeihez. A Balatonvidék délnyugati medencealakulata a tótól délfelé távolodva fokozatosan kimélyül, s ezáltal a porózus miocén és felsőpannóniai rétegek mind nagyobb mélységben települve számottevő hévízkészleteket zárnak magukba. A miocén kor tortónai emeletébe tartozó porózus, réteges kifejlődésű ún. lithothamniumos mészkő Buzsák környékén (Csisztapuszta), míg az ugyancsak tortóniai homok-homokkő és konglomerátum rétegek Fonyód—Balatonfenyves és Buzsák által közbezárt területen tárolnak 30—45 C° közötti hőmérsékletű hévizeket, melyeket viszonylag kis hozam (200—300 l/p), valamint Ca—Mg hidrogénkarbonátos, illetve kloridos — hidrogénkarbonátos vegyi jelleg jellemez. E medencealakulat déli részén a felsőpannóniai homokrétegek is potenciális hévíztárolók. A marcali és mesztegnyői mélyfúrások a 600—1200 m-es mélységszakaszból 40—50 C° hőmérsékletű, alkálihidrogénkarbonátos hévizeket tártak fel. E délnyugati medenceterülettől eltávolodva az alaphegységre rakódott miocén és pliocén üledéksorozatok a Balaton partvidékén sehol sem érik el azt a vastagságot, mely a medencebeli és nem tektonikusán determinált hévízelőfordulás előfeltétele. A triász időszaki karbonátos kőzetek repedései-hasadékai jelentős víztartó és vízvezető rendszerek, melyek kiterjedt rezervoárokat alkotnak a Balaton partvidékén is. A Balaton északi partvidékén húzódó felszíni karbonátos hegységvonulat (pl. a Keszthelyi-hegység) a csapadékbeszivárgási zóna és részben a leszálló karsztvízövezet tartozéka. A mélybeszivárgott, s a föld belső hője által különböző mértékben felmelegedett hasadékvizek mélyreható és intenzív törésrendszerek mentén hévíz alakjában jelennek meg a felszíni karbonátos alaphegységvonulat lábánál, vagyis ott, ahol a legnagyobb mértékű hegységszerkezeti mozgás ment végbe. Ezt példázza a hévízi tóforrás, mely a természetes, tektonikailag meghatározott hévízfeltörés egyik legszebb példája a világon. A Balaton nyugati és délnyugati partvidékén a karbonátos alaphegységrögök és vonulatok fiatalabb üledékeikkel lefedve különböző mélységekben települnek. Ezek egyrésze, mint pl. a balatonberényi és a fenékpusztai langyos vizű hasadékvízelőfordulás, még a leszálló karsztvíz hűtő hatásáról tanúskodik. Ezzel szemben különleges hévíztároló rendszert képvisel a táskái karbonátos rögvonulat, ahol 4 kúttal 68—80 C° hőmérsékletű, meglehetősen koncentrált (6000—7000 mg/l összes oldott sótartalom) kloridos típusú vizet tártaik fel. A négy kút vízhozam-kapacitása 4000 l/p. Ismeretes, hogy a táskái hévíz hasznosítására több alternatívában terveket dolgoztak ki, s a megvalósulás elsősorban a gazdaságossági tényezők függvénye. Ami a jövőbeni hévízfeltárás lehetőségeit illeti, a földtani és hidrológiai jellemzők ismeretében ma már reálisan körvonalazhatjuk a hévízelőfordulási szempontból reményteljes területeket a Balaton körzetében. Ebben a vonatkozásban egyébként területileg három részt különböztethetünk meg: 1. Optimális hévízfeltárási terület a Balaton délnyugati medencéje, nagyjából Fonyód—Buzsák—Táska— Marcali körzetében, ahol egyrészt a tortónai és a felsőpannóniai porózus üledékek (mészkő, homok, homokkő és konglomerátum), másrészt a medencealjzatot alkotó tömeges, hasadékos-repedezett, karbonátos kőzetek képezik a tényleges és potenciális hévíztároló rendszereket. 2. Másodrendű reménybeli területnek minősül a Balaton déli partvonalával párhuzamosan lefutó átalakult és magmás kőzetek alkotta övezettől délre, s 1000 m-nél mélyebben települő triász-paleozóos karbonátos kőzetvonulat. A közelmúltban mélyített, s permo-triász dolomitot feltárt 1340 m talpmélységű tabi hévízkutatófúrás is aláhúzza e zóna csupán másodlagos jelentőségét, minthogy a fúrás meddő lett. 3. Hévízfeltárási szempontból reménytelen területet képvisel az egész Balaton közvetlen partvidéke, a Fonyód—Balatonmáriafürdő közti szakasz kivételével, a kristályos és egyéb vízzáró sajátságú kőzetek felszíni és csekély mélységű települése, a fiatal üledékek vékony kifejlődése, vagyis a nagy mélységű üledékes medencealakulatok hiánya, valamint a karbonátos alaphegységrészletek sajátos vízföldtani jellege következtében. Mindamellett elsőrendű feladatunk a már feltárt hévizek korszerű termeltetése és hasznosítása, a termelési adatok gondos regisztrálása és értékelése, a hévíztároló rendszerek életfolyamatainak vizsgálata, valamint a hévízkincs megelőző védelme a vízpazarlás és káros külső behatások ellen. 47